SZÉKELYEK: Magyar néprajzi csoport. Erdély délkeleti részében élnek. Rokonságba hozták őket a hunokkal, az avarokkal, a kazárokkal, a kabarokkal, a besenyőkkel, a kunokkal, a jászokkal, a gepidákkal és a bolgárszlávokkal is. Román részről elmagyarosodott románoknak tartják őket.

A krónikák először az 1116-os Olsava melletti és az 1146-os Lajta menti csatában említik őket, mint akik a besenyőkkel együtt a magyar sereg elővédjei voltak. Ez a körülmény arra mutat, hogy a székelyek alapnépessége később csatlakozott a magyarokhoz, annak védelmét kérve és a török népek korabeli szokása szerint hadbavonuláskor a segédcsapatokat alkották.

Az oklevelek és a földrajzi nevek tanúsága szerint az Árpád-korban az ország különböző vidékein, elsősorban a gyepüvonalak közelében éltek: Baranya, Szerém, Temes, Szabolcs, Abaúj, Gömör, Bars, Moson, Fejér és Tolna megyékben. Ezenkívül nagyobb számban a morva határszélen, Pozsony megye hegyentúli részén, Biharban és a Körösök vidékén. A szétszórt csoportjaik összevonása után, a 11. században a megszaporodott besenyő támadások miatt, Erdélybe telepítették őket. A bihari székelyek a 10. században az Erdélybe vezető utat őrizték és belőlük települtek a 12. század első felében a Maros-széki és az Udvarhely-széki székelyek. Dél-Erdélyből költöztek a 13. század első felében a majadni Háromszék (Sepsi, Kézdi, Orbai) területére. Szintén a 13. század első felében népesült be Udvarhelyből Csík is. A Nyugat-Erdélyben fekvő Aranyosszéken 1260 körül kézdi származású székelyek telepedtek meg. Háromszéken, Marosszéken és az Erdővidéken bolgárszláv lakosság élt, Udvarhely területe majdnem teljesen lakatlan volt. Valószínűleg már korábban letelepült magyarok is laktak a későbbi Székelyföld területén. Bár eredetileg lehettek közöttük nem magyarul beszélő törökös népelemek és avar csoportok is, a Székelyföldre betelepülő székelyek, már mind magyarul beszéltek.

A székelyek nemzetségi szervezetben éltek és törökös nomád mintára törzsenként 6-6 nemre, a nemek 4-4 ágra oszlottak. Már a törzsi szervezetük létrejötte idején is magyarok lehettek, mert a nemek és ágak fennmaradt nevei között nincsen ami a török eredetre utalna. Ugyanígy sem az általuk adott, székelyföldi földrajzi nevek, sem a nép kultúrájuk, sem a nyelvjárásuk nem mutatja, hogy a székely népesség ne magyar lett volna. A 17. századig megőrzött türk típusú székely rovásírás a magyar fonetikához igazodva maradt fenn. Valószínűleg a törzsi szervezetük felsőbb parancsra alakult ki és nem maguk szervezték meg. A nyelvföldrajz kutatásai szerint a különben sok jelenségben nem egységes nyelvjárásuk több jellegzetességében azonosságot mutat a magyar nyelvterület távoli pontjainak a népnyelvével. Mindez azonban csak megerősíti, de még nem bizonyítja a székelység túlnyomórészt magyar eredetét. Az eredetük tehát még nem teljesen tisztázott.

A székelyek elsősorban életmódjukban különböztek a magyarság más csoportjaitól. Javarészt szilaj vagy félszilaj állattartással foglalkoztak. A keleti és délkeleti határok őrizőiként nem kerültek földesúri fennhatóság alá. Az egyházi tizedet állatban fizették meg. Az időszakos adójukat az egész középkorban ,,ökörsütéssel” rótták le a királynak. Vagyis a király koronázása, házasságkötése és az első fia születése alkalmából meghatározott számú állatot, rendszerint ökröket adtak az uralkodónak és azokra a székelyek bélyegét sütötték rá. A végső letelepedés után a székelyek is áttértek a fölművelésre. A korábban áganként közösen használt földet és erdőt a falvak felosztották egymás között és falusi földközösségekben használták. A letelepedés után az eredetileg egyformán szabad jogi állapotot a vagyoni tagozódás okozta differenciálódás kezdte felváltani. Kialakultak a jelentős állat magántulajdonok. Az erdőirtással nyert szabad földek és a gyakori hadjáratok eredményezte hadizsákmány kialakította a székely társadalom rétegződését. Kialakultak a székely nemesek (primorok) a lovon hadba vonuló lófők és a gyalogosan harcoló közszékelyek rétegei. A 14-15. században a felbomló nemzetségi szervezet helyét, egy területi egység a hét székely szék egyeteme foglalta el, amelynek élén a székely ispán állt.

A mai Marosvásárhely elődje már 1300 körül mezőváros volt és a 15. század első harmadában, már minden székben van egy-egy szabadalmas város. A népesség szaporodásával a székek is elkezdtek osztódni. Kászon 1390-ben szakadt el Csíktól, Sepsiszéktől 1395-99-ben vált el Miklósvárszék, Csíktól 1466-ban vált külön Gyergyó és Udvarhelyszéktől a 17. században válnak külön Bardóc és Keresztúr fiúszékek. Az 1437-es kápolnai unióban a magyar nemességgel és a szászokkal együtt a székelyek szövetségre lépnek és ezzel századokra beépülnek a feudális Erdély rendi szervezetébe. Mivel a vagyoni tagolódás a 15. századra egyre mélyült, ez 1465-ben a közrendűek első felkeléséhez vezetett. A 15-18. században a nincstelenek közül egyre többen álltak önként jobbágynak. Az új adók és a régi szabad állapotot sértő jogtalanságok ellen 1562-ben felkelés tört ki, amit János Zsigmond kegyetlenül leveretett és a közszékelyeket megfosztotta a kollektív szabadságuktól. A közszékelyeket együttesen fejedelmi jobbágyokká tette, a magánbirtokokon lakók pedig földesúri jobbágyok lettek. A 17. században az erdélyi fejedelmek, a hogy megnyerjék a székelység jelentős hadierejét, többször visszaállították és megerősítették az ún. ,,székely szabadságot” de a székelyek nagyobb része 1848-ig megmaradt jobbágysorban. A 17. században a korábban elszakadt fiúszékek újra egyesültek az anyaszékekkel és a Sepsi, a Kézdi és az Orbai székekből kialakult Háromszék. A székelyek a 17-18. században kezdenek el kirajzani Székelyföldről és legelőt keresni a gyimesi szorosban. Belőlük alakultak ki a gyimesi csángók. Erdély Habsburg kézre kerülése után az egyre növekvő adók és a földesúri elnyomás miatt, a korábbi szórványos Moldvába vándorlás egyre sűrűbbé vált. Belőlük alakultak ki a moldvai csángók. A Mária Terézia által elrendelt Csíkot, Háromszéket és Erdővidéket érintő erőszakos határőrszervezés ellentiltakozók erőszakos szétverése után (mádéfalvi veszedelem-1764.I.7.) a székelyek tömegesen szöktek át a Kárpátok átjáróin. Belőlük alakultak ki a bukovinai székelyek. A székelyek 1848-ban végleg elveszítették a rendi különállásukat. A széki szervezet 1876-ban megszűnt és a törvényhatóságokat vármegyékké alakították át.

A dualizmus idején Székelyföld Magyarország egyik legelhanyagoltabb, iparosítatlan vidéke volt és a vasúti hálózatba is csak későn kapcsolták be. A túlnépesedett területről nagy számban vándoroltak ki a Havasalföldre és Amerikába. A székelyek közé betelepült szászok és románok hamar elveszítették a nyelvi és nemzetiségi különállásukat. A székelység körében, bár nagy részük jobbággyá süllyedt, erős maradt az egykori szabadalmas különállás és a vármegyei területek jobbágyságától való különbözés tudata. Mivel a Székelyföld a magyar nyelvterület peremén helyezkedett el, a népi kultúrája archaikus rétegeket őrzött meg.

SZÉKELYFÖLD: Székelyek lakta vidék Erdély délkeleti részén. A szkéelyek a 12-13. Században népesítették be. A korábbi nemzetségi tagolódásukat a 14-15. Században váltotta fel a területi szerveződés, amelynek során kialakultak a vármegyéknek megfelelő közigazgatási egységek, a székek: Háromszék, Csíkszék, Udvarhelyszék és Marosszék. A székelység különállása 1876-ban szűnt meg, amikor az egész ország területét érintő újjárendezés során vármegyéket szerveztek belőlük. A terület 1920-ban Erdéllyel együtt Romániához került. 1940-44 között ismét Magyarországhoz tartozott. 1952-60 között mint Erdély túlnyomórészt magyarlakta területe Magyar Autonóm Tartomány néven külön közigazgatási egységet alkotott. 1960-868 között a Maros Magyar Autonóm Tartomány Brassó tartományhoz tartozott. 1968 után Maros, Hargita és Kovászna megyékhez tartozik.

TÍZFALU. A barcasági magyar falvak (Hétfalu) és Barcaújfalu, Krizba és Apáca összefoglaló neve.

TOROCKÓ VIDÉKE: Szűk völgy az Erdélyi –Érchegység keleti végében. Két magyarok által lakott helysége van, Torockó és Torockószentgyörgy. Az első magyar lakosai a 11. században telepedtek le a területen. A 14. századtól vált jelentőssé Torockó vasbányászata, kohászata és vasfeldolgozó ipara. A mezővárossá fejlődő Torockó a 16.század elejétől 1848-ig küzdött szabadalmas jogiért. A 18. században hamisítottak a helyi értelmiségiek egy oklevelet, amelynek következményeként a lakosságban kialakult egy erős történelmi tudat, mely szerint az őseik a tatárjárás előtt kaptak az Árpád-házi királyoktól privilégiumokat. Amit III. Endre király a közéjük telepített felsőausztriai bányászoknak is biztosított. Az történeti tény hogy néhány német család, csak a 15-16. században költözött közéjük, viszont szabadalmaik régiségére nincsen írásos bizonyíték. A vasbányászat és a vasfeldolgozás a 19. század második felében a bányák kimerülésével és a technológia elavulásával a települések fejlődését erősen visszavetette. A torockóiak nyelvsziget volta és az endogám házassági szokásaik miatt igen sok archaikus vonás őrződött meg a népi kultúrájukban. Híres a gazdag és színes viselete, hímzése és a bútorfestészete. Torockószentgyörgy 1848-ig jobbágyközség volt, ezért népi kultúrája egyszerűbb és nem annyira gazdag és színes, mint a szomszédos de városi rangú Torockónak.

UDVARHELYSZÉK: Az egykori székely székek egyike. Önálló tájegység, ami a Székelyföld nyugati részén fekszik, a Kis-és Nagy-Homoród , a Vargyas patakok, illetve a Nagy-Küküllő és a Fehér-Nyikó völgyében. A 12. Században települtek le itt bihari (telegdi) székelyek. Korábban sűrű erdő borította, nagyobbrészt lakatlan vidék volt. A székely ispán Udvarhelyszék központjában Székelyudvarhelyen bíráskodott. A forrásokban és a köztudatban is gyakran szerepel ,,anyaszék” néven, mai központi szerepére utal. Kis tájai a Homoród mente, a Nyikó mente és a Gagy völgye.A 16-17. században önálló közigazgatási egysége volt Bardócszék és Székelykeresztúr vidéke Keresztúr-fiúszék néven.