ERDŐALJA: Kistáj a Kolozsvártól keletre. Hat magyar-román vegyesfaluból áll, amelyből Györgyfalva és Kolozs a jelentősebbek.

ERDŐHÁT: A Béga és a Maros folyók közötti dombvidék. A központjai Temesvár és Lippa. A középkori magyar lakosság a török hódoltság alatt elpusztult vagy elmenekült. A mai magyar lakói a 19. században költöztek be Szeged vidékéről és a Dél-Tiszántúlról. A terület magyar-román-német vegyes lakosságú.

ERDŐHÁT : Dombvidék a romániai Hunyad megyében, a Ruszka Polyána hegység keleti lejtőjén. A lakosság túlnyomóan román. A magyar lakosság apró szórványokban él.

ERDŐHÁT : A Fekete- és a Fehér-Körös közén és partján elterülő sík vidék. A honfoglalás óta magyarok által lakott. A 16-17. században a terület elnevezése Körösköz volt. A török hódoltság alatt a magyar lakosság nagy része elpusztult vagy elmenekült. Az erdők és a mocsarak védelmében néhány kontinuus község is fennmaradt, mint Erdőhegy, Vadász, Nagyzerind, Tamáshida, Borosjenő, Nagyszalonta stb… Vásáros központjai Gyula, Nagyszalonta, és Borosjenő. A terület Romániához került.

ERDŐVIDÉK: Székelyek által lakott vidék, a Hargita délnyugati lejtőjén. Az 1876 előtti közigazgatási beosztásban Udvarhelyszékhez és Háromszékhez tartozott. Nevezetes helységei Barót, Köpec, Nagyajta és Vargyas.

ÉRMELLÉK: A Berettyó és az Ér folyók közötti sík és dombvidék. Mintegy 30-35 részben vagy egészen magyarlakta községgel, mint pld. Margitta, Érmihályfalva, Székelyhíd és Bihardiószeg. A terület az Árpádkor óta magyarok által lakott, nagymúltú történeti borvidék. A románok a 16. Században jelennek meg a területen. Trianon után Romániához csatolták.

GYERGYÓ: A Maros folyó a Keleti Kárpátok és a Görgényi havasok által közrefogott felső medencéje. A központja Gyergyószentmiklós. Erdély a magyarság által legkésőbb, a 12-13. században megtelepült területe. Gyergyószék néven Csíkszékhez tartozott. A terület lakói székelyek. A kisszámú román lakosság a 18. századi földesúri betelepítés.

GYIMESI CSÁNGÓK: A Tatros folyó völgyében a Gyimesi-szorosban élő magyarok elnevezése. A három község Gyimesfelsőlok, Gyimesközéplok és Gyimesbükk szétszórt házcsoportokban helyezkedik el. A terület eredetileg 5 szomszédos csíki székely község tulajdona volt, amelyet a 17. századtól legelőbérletként kezdtek el benépesíteni. A Gyimesi-szoros lakossága nagyobb része csíki székelyekből, kisebb része moldvai magyarokból és románokból származik. A csekély termőföld miatt, a lakosság fő foglalkozása havasi állattenyésztés és fakitermelés. A elzárt helyzetük miatt a gyimesi csángók népi kultúrája a székely paraszti műveltség archaikus vonásait őrizte meg.

HÁROMSZÉK: Az egykori székely székek egyike. Önálló tájegység, amely a Székelyföld déli-délkeleti sarkában fekszik. A katolikusok által lakott északi részét tréfásan Szentföldnek nevezik. Közigazgatási és vásáros központjai Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely. A székelyek a 13. században telepedtek le a térségben. Korábban bolgárszláv népcsoportok és nem székely magyarok laktak a területen. A székelyek a későbbi Szászorbó, Szászsebes, és Szászkézd vidékéről költöztek a Háromszék területére. A három szék: az Orbai, a Sepsi, és a Kézdi szék a 16. században egyesült Háromszék néven. 1876-ban Háromszék néven vármegyévé alakult és magába olvasztotta a korábbi Felső-Fehér megyéhez tatozó területek községeit is.

HÁTSZEG-VIDÉK: Dél-erdélyi hegyi medence tájneve, az egykori Hunyad megyében, Hátszeg városa környékén. A magyar lakosság a 10-11. században települt meg a vidéken, de a 15-17. század háborúi miatt, számuk erősen megfogyatkozott.

HEGYALJA-Aradi Hegyalja: Kistáj és történeti borvidék Arad megyében, a Hegyes-Drócsa hegység nyugati oldalán. A Máriaradna és Pankota között húzódó községek határa. A magyar lakosság a honfoglalás korában telepedett le a tájon. A 16-17. században a török háborúk idején, a magyar lakosság elpusztult vagy északabbra menekült. Ma a területen románokkal vegyes magyar lakosság él. Magyarok nagyobb számban Máriaradnán, Gyorokon, Világoson, és Pankotán laknak.

HEGYALJA-Erdélyi Hegyalja: Nagyenyed és Gyulafehérvár környéke. Történeti borvidék. A magyarság a 10. században települt meg a vidéken. A Maros jobb partján nagyobb számú bolgárszláv élt, akik elmagyarosodtak. A 12. században Krakó, Magyarigen és Nagyenyed településekre szászok költöztek be, akik nem tartoztak a szászok közjogi egységébe és a 16-17. századra elveszítették a nyelvüket. A 13. században a tatárjárás miatt megritkult lakosság

És ekkor jelentek meg az első románok a területen. A 15-18. Századi háborúk és parasztfelkelések miatt a lakosság erősen megfogyatkozott. Magyarok ma elsősorban a Maros bal-partján élnek. A terület nevezetes községe Vajasd, amelyet Bethlen Gábor 1617-ben a töröknek átadott Lippáról eljött magyaroknak adományozott hajdúszabadsággal együtt, és 1764-1848 között a katonai határőrvidékhez tartozott.

HÉTFALU: (németül-Siebendörfen, románul-Sapte sate) A Barcaság délkeleti része, Brassótól keletre fekvő hét település együttes elnevezése. A Brassóhoz közelebb eső négy falu (Türkös, Bácsfalu, Csernátfalu és Hosszúfalu) mára teljesen összeépült és Szecsele néven várost alkot. A távolabbi háromfalu (Tatrang, Zajzon és Pürkerec) különálló települések maradtak. A terület népessége többségében magyar, kisebb részben román. A magyarokat a szomszédos székelyek hétfalusi csángónak nevezik.

HÉTFALUSI CSÁNGÓK: A Brassótól keletre fekvő Hétfalu magyar lakossága. Saját magukat magyaroknak nevezik. A szomszédos székelyek hívják őket csángóknak a sajátos nyelvjárásuk és a szokásaik miatt. Ugyanígy nevezik a többi barcasági magyar falu (Apáca, Krizba és Barcaújfalu), valamint a távolabbi Halmágy és Székelyzsombor lakóit. A hétfalusi csángók valószínűleg a 11. században a Barcaságban letelepült besenyő és magyar határőrök leszármazottai. Az eredetileg gyér népesség a kora Árpád-korban a dél-erdélyi székelyekből gyarapodott és az alaprétege a 12. század vége-13. század eleje időszakban alakult ki. Hétfalu eredetileg királyi birtok volt és a 14-15. században kezdték el egyes részeit eladományozni. II. László a területet Brassó városának adta zálogba.

Mivel a központi királyi hatalom összeomlott, nem történt meg a visszaváltás. Brassó minden ellenkezés dacára jobbágysorba süllyesztette az egykori szabadalmas jogállású, határőrző Hétfalu lakosságát. A szász uralom társadalmi, gazdasági és egyházi elnyomatás volt, ami jellegzetes nyomokat hagyott a terület kultúrájában, ilyen volt például az evangélikus vallás felvétele. A hétfalusiak rendelkezésére kevés föld állt, ezért a szomszédos szász községekben vállaltak munkát, és fakitermeléssel és fuvarozással is foglalkoztak. A 19. Század második felében a vasutak megépülése után Hétfalu román és magyar lakossága nagy számban vándorolt ki Romániába. Bukarestben a városi személyfuvarozást az 1930-as évekig javarészt a hétfalusiak látták el.

HOMORÓD MENTE: Kistáj a Hargitából eredő Nagy- és Kis-Homoród patakok völgyében, az egykori Udvarhelyszék déli részén. Vásáros központjai Oklánd és Homoródszentmárton.

HÓSTÁTIAK: Kolozsvár keleti, északkeleti és nyugati külvárosainak mezőgazdasággla és kertészettel foglalkozó magyar lakosságának az elnevezése. A nevüket a külvárosok ,,hóstát” elnevezése után kapták. Kolozsvár középkori városfalain kívül estek a hóstátok. A várárok közelében tartozéktelepülések vagy önálló falvak alakultak ki, akiknek a lakossága szőlő-és földműveléssel, marhatenyésztéssel és fuvarozással foglalkozott. A hóstátiak ősei a 16-17. századi háborúk elől menekültek Kolozsvár védelmébe, illetve vonzotta őket a város, ahol a terményeiket eladhatták.

A hóstátiak Erdély különböző részeiről származnak. Vannak köztük, székelyek, kalotaszegiek, szilágyságiak, Szamos menti és mezőségi magyarok, sőt hajdúk is.

A 18-19. században folyamatosan gyarapodtak újabb bevándorlókkal és sajátos, a városi piachoz alkalmazkodó paraszti kultúrát alakítottak ki. A városrészenként szerveződött szokásaik, közösségi életük, népi öltözékük az 1950-es évekig fennmaradt. Dés és Torda paraszti lakossága is hasonló eredetű.

KALOTASZEG: Történeti néprajzi Erdélyben, Kolozsvártól nyugatra. A gyaliu-járai út mentén fekvő, népi kultúrájában hasonló néhány községgel együtt 40 egészben vagy részben magyarlakta református falu tartozik a Kalotaszeghez. Két római katolikusok által lakott falva is van, Jegenye és Bács. Vásáros központja Bánnffyhunyad. A Kalotaszeg három jól elhatárolható területre oszlik: A havasok alatti Felszegre, az Almás-patak melletti Alszegre és a Kolozsvár közelében levő Nádasmentére. Erdély legkorábban magyarok által lakott tájai közé tartozik. A betelepülés nyugati irányból a Sebes-Körös völgyén keresztül történt.

A 16. század előtt a Nagyvárad melletti Kiskalota és a Sebes-Körös bihari völgyében húzódó Középkalota alkották a hajdani egységes Kalota-vidéket. 10-12. században az Alszeg és a Felszeg Bihar vármegyéhez tartozott és a váradi püspökség kalotaszegi főesperességét alkotta. Mivel fontos hadiút mellett feküdt a lakók sokat szenvedtek a háborúk miatt. A parasztság elsősorban földművelésből élt, de a rosszul termő földek miatt, régóta foglalkozott fakitermeléssel, marhatenyésztéssel és háziiparral. Kalotaszegen igen gazdag népművészet fejlődött ki (építkezés, viselet, hímzések, faragás).

KÁSZON: Hegyi medence Kézdivásárhelytől északra a Csíki-havasokban, a Kászon-patak völgyében. A terület székely lakói a 12. században telepedtek le és a terület Kászonszék néven előbb önálló székely szék, majd a 15. századtól Csíkszék fiúszéke volt. A lakói elsősorban havasi gazdálkodással és fakitermeléssel foglalkoztak. Kászont, öt község alkotja: Kászonaltíz, Kászonfeltíz, Kászonjakabfalva, Kászonimpér és Kászonújfalu. A hely periférikus fekvése és elzárt helyzete miatt a székely népművészet hagyományos formái itt maradtak fenn a legtovább.

KERESZTESMEZŐ: Az Aranyos folyó fátlan lapálya Tordától délre. Az erdélyi fejedelemségek idején az országgyűlésre összesereglő rendek táborhelye volt. A Keresztesmező elnevezés eredete ismeretlen.

KIRÁLYFÖLD: Vagy Szászföld. A Nagyküküllő és az Olt közének tájneve Erdélyben. Az elnevezés a terület kora Árpád-kori jogállásának az emlékét őrzi. A ritkán lakott Dél-Erdély a 13. századig összefüggő királyi birtok volt, ahol az erdélyi szászok első csoportjai kaptak hűbéres birtokokat. Később itt alakultak ki a szász székek. A magyar lakosság kisszámú és szórványokban él.

KÜKÜLLŐ MENTE: A Kis-Küküllő völgyének a torkolattól a Székelyföld határáig húzódó szakaszának vidéke. Az egyik részét Bethlenszentmiklós, Küküllővár, Dicsőszentmárton, és Balavásár központokkal és vásáros helyekkel, valamint majd 40 magyarlakta faluval, Vízmelléknek nevezik. Az egykor Alsó-Fehér megye területére eső, a Maros és a Kis-Küküllő között fekvő mintegy 15 falunak hasonló néprajzi sajátosságai vannak. A területet a magyarság 10-11. században népesítette be. A 16-17. század háborúi alaposan megtizedelték a lakosságot. A Küküllő mente ma vegyes magyar és román népességű.

MAROSSZÉK: Önálló tájegység. A régi székely székek egyike, amelynek a székhelye Marosvásárhely volt. A magyarság a 10-11. Században települt meg a területen. A románok csak a középkor folyamán jelentek meg a terület Mezőség felé eső szélein és a Nyárád torkolatának a környékén. Jellegzetes kistájai a Sóvidék, a Nyárádmente és az ún. Murokország.

MEZŐSÉG: Vagy Erdélyi Mezőség. A Kis-és a Nagy-Szamos, a Sajó, a Maros és az Aranyos közötti dombvidék Erdély közepén. A Mezőség területén mintegy 300 magyar, román, és szász község található. Vásáros helyei: Nagysármás, Mócs, Búza, Uzdiszentpéter és Mezőbánd. Jellegzetes magyarlakta helysége Szék, amely jelentős sóbányái miatt, már a 13-18. században kiváltságolt mezőváros volt. A magyarság a 10-11. században telepedett le a területen.

A középkorban sűrűn lakott magyarlakta vidék volt, de a 16-17. század háborúiban a lakosság erősen megfogyatkozott. A románok ekkor kezdetek el nagyobb számban beköltözni. Jellegzetes vidéke a Beszterce környéki Sajó mente nyolc magyarlakta faluja. A Szászrégentől északra fekvő hat magyar falut Felső-Maros mentének nevezik. A mezőségi magyarok szigetszerűen, szétszóródva élnek a román falvak közé ékelődve. Ennek következtében a népi kultúrájuk Erdély legarchaikusabb magyar paraszti műveltsége. Ugyanakkor intenzív kölcsönhatásban élnek a környező románokkal is.

MUROKORSZÁG: Az alsó Nyárád-mente néhány hagyományosan zöldségtermesztő falujának az összefoglaló elnevezése: Lukafalva, Dózsa György, Illencfalva, Lőrincfalva, Mezőteremi és Káposztásszentmiklós. Az Murokország elnevezés a 19. század közepén született, de a Nyárád-mente termékeny öntéstalaján virágzó intenzív zöldségtermesztés már a 16-17. századtól jelentős jövedelemkiegészítő foglalkozása volt a vidék lakosságának, akik nemcsak Marosvásárhelyre, hanem a távolabbi erdélyi városokba is rendszeresen szállítottak szekereken zöldségféléket. A Murokország elnevezés az egyik főtermény tájnévi alakját foglalja magába(murok=répa).

NYÁRÁD MENTE: Az egykori Marosszékhez tartozó székelyek lakta vidék a Nyárád folyó és az abba ömlő patakok völgyében. A vásáros központja és Marosszéknek egy ideig a székhelye is Nyárádszereda. A Nyárádszeredától keletre eső vidéket a Bekecstető miatt Bekecsaljának is nevezik. A Nyárád felső völgyében fekvő katolikus falvakat nevezik Szentföldnek. A Nyárád torkolatának közelében fekvő intenzív paraszti zöldségtermeléssel foglalkozó néhány községet nevezik Murokországnak.

NYIKÓ MENTE: A Hargita fennsíkjának a nyugat pereméről induló és a Székelykeresztúrnál a Nagy-Küküllőbe torkolló Nyikó patak völgye. Nevezetes községei Szentlélek, Farkaslaka és Kobátfalva.

SÓVIDÉK: Kistáj a Székelyföldön, a Kisküküllő és a Korond patak völgyében. Az elnevezését a sóbányáiról kapta. Sóvárad, Szováta, Parajd, Alsó- és Felsősófalva, Korond és Atyha községek tartoznak ide.

SZAMOS MENTE: A Kis- és Nagyszamos melléke az erdélyi Mezőség nyugati szélén. Két külön részből áll: A Nagy-Szamos mente a Retteg és Bethlen környéki, és a Kis-Szamos mente a Dés, Szamosújvár és Kolozsvár környéki magyarlakta községeket foglalja magába. A Szamos mentén a 10-11. században települt meg a magyarság. A szászok a 12. században, a románok a 15-17. században jelentek meg szórványokban a vidéken. A 16-17. századi háborúk elsősorban a magyar lakosságot tizedelték meg és így a terület etnikai összetétele jelentősen megváltozott. A Szamos mente ma magyar-román vegyes lakosságú. A terület korábban Belső-Szolnok és Doboka, majd Szolnok-Doboka megyékhez tartozott.