ERDÉLY :

ARANYOSSZÉK: Kistáj Nyugat-Erdélyben az Aranyos folyó közelében. 1264-71 között V. István a Maros-Aranyos szegletébe, az elpusztult tordai királyi várbirtok területére telepítette a kézdi székelyek 22 faluját. A terület 1876-ig önálló közigazgatási egység. Bár a kiváltságaik azonosak voltak, de a terület a Székelyföldtől távol esett, így attól eltérően fejlődött. A 16-18. század folyamán a magyar lakosság erősen megfogyatkozott. Ma a terület románokkal és magyarokkal vegyesen lakott. A terület vásáros központja, a korábbi székhelye Felvinc.

BARCASÁG: vagy Barca. Hegyi medence az Olt déli kanyarulata és a dél-erdélyi havasok között. Sokáig gyepü terület maradt a gyakori kun-besenyő betörések miatt. A 11. Század folyamán bolgár-szláv népelemek éltek ott, akik mellé telepedtek a magyar határőrök akik a Havaselvére vezető szorosokat őrizték. Ők alkották a barcasági magyarság magját. A barcasági magyarok többségükben Brassóban és az ún. Hétfalu, illetve Barcaújfalu, Krizba, Apáca, Hídvég, Árpatak és Erősd községekben élnek. A Barcaság kezdetben az erdélyi Fehér megyéhez tartozott. A barcasági szászok a 13. század elején a királytól kapták adományként a földjüket ahol 13 községet és a terület központját Brassót felépítették. A területet 1211-1224 között a Német Lovagrend uralta, amelyet azonban az önállósulási törekvései miatt a király (II Endre)elűzött. A Barcaságban a románok a 13. században jelennek meg.

BORSA VÖLGYE: A Kolozsvártól északra eső Borsa-patak és mellékvizeinek mente. A terület Erdély legkorábban magyarlakta vidékei közé tartozik. Ma nagyobbrészt románok kisebb részt magyarok által lakott. Vásáros központja Kolozsborsa és Páncélcseh. Magyarlakta falvai Kide, Válaszút, Bádok, Csomafája.

CSÁNGÓK: A székelyektől különvált népcsoportok összefoglaló neve. Az elnevezés valószínűleg egy már nem használt ,,elvándorol-elszakad” jelentésű ige származéka. A moldvai magyarokat nevezik elsősorban csángóknak. A Csíkból a közeli Tatros folyó völgyébe költözött magyarokat nevezik gyimesi csángóknak. A Barssó melleti Hétfaluban élő magyarokat, valamint a barcasági magyar falvak lakóit nevezik hétfalusi csángóknak. A bukovinai és a közülük kiszakadt aldunai székelyeket is gyakran nevezik tévesen csángóknak. A csángó elnevezés általában gúnynévnek számít. A csángók magukra nem használják, hanem a környezetükben vagy távolabb élő székelyek nevezik így őket. Kivéve a szintén bukovinai eredetű dévai csángók, akik nem érzik sértőnek a megnevezést. A Dunántúl német falvaiba telepített csehszlovákiai magyarokat és az alföldről odatelepült agrárproletárokat is nevezték olykor csángóknak, mert ott, a csángó elnevezés az ,,idegen-telepes” jelentést vette fel.

CSÍK: vagy Csíkszék. Az Olt felső medencéje, a Keleti-Kárpátok és a Hargita között. A magyarság csak a 13. században telepedett meg az addig teljesen lakatlan területen. A terület viszonylag békésen és egységesen fejlődött ezért a túlnépesedett lakosság nagy számban vándorolt ki Moldvába. A Csíik-medence földrajzilag is jól elkülöníthető Alcsíkra és Felcsíkra. Az Alcsík egyik völgye a Lok flaui némileg önálló községcsoportot alkotnak. A terület központja Csíkszereda több faluból növekedett kisvárossá. A terület 1876-ig önálló székely közigazgatási egység volt. Ezután önálló megyévé alakult, amihez hozzátartozott még Gyergyó és Kászon valamint Gyimes. A lakosság túlnyomórészt római katolikus. A fő megélhetés a szűkös földművelés mellett, havasi állattartás , fafeldolgozás és az erdélyi és a moldvai mezőgazdasági idénymunka volt.

DÉL-ERDÉLY: Történeti nagytáj. Erdély a Maros és a Nagyküküllő vonalától délre és a Székelyföldtől nyugatra eső területe. A területen túlnyomórészt románok és kisebb számban szászok élnek. A magyarok nagyobb arányban Hunyadban, a Barcaságban, illetve kisebb számban szórványokban élnek. A Székelyföld nyugati határa közelében élő községek lakói szászmagyaroknak mondják magukat. A dél-erdélyi magyarok Árpád-kori eredetűek. A 15-17. században a háborúk miatt nagyarányú volt a lakosság pusztulása és ezt követően erős volt az asszimiláció. A magyarság a később elsősorban a városokba (Nagyszeben, Brassó, Segesvár, Medgyes) és a kialakuló iparvidékekre költözött be nagyobb számban.

DÉVAI CSÁNGÓK: A Hunyad megyébe települt bukovinai székelyek elnevezése. 1888-92 között és 1910-ben Dévára, 1892-ben Vajdahunyadra, 1910-ben Csernakeresztúrra, és Sztrigyszentgyörgyre mintegy 2000 székely telepes költözött Bukovinából. A települések mellett külön ,,csángótelepeket” alkottak. Sokáig földműveléssel foglalkoztak, majd a vajdahunyadi iparvidék üzemeiben dolgoztak bejáró ingázókként. A hosszú ideig tartó nyelvi elszigeteltségük miatt a népi kultúrájuk és a nyelvjárásuk sok archaikus vonást őrzött meg.

ERDÉLY: Erdélyország vagy Erdélység. (románul:Ardel vagy Transilvania, németül:Siebenbürgen) Nagy kietrejedésű földrajzi-történeti táj a Kárpát-medence délkeleti részén. A honfoglalás idején gyér bolgár-szláv lakosság élt a területen. A magyarok a 10. században az Alföldről kiindulva, a Szamos, a Sebes-Körös és a Maros völgyein bevonulva szállták meg a területet. Erdély magyar elnevezése a központi magyar tájszemléletet tükrözi, ,,erdőn túli” területet jelentve-Erdőelve. A mai román elnevezés előzménye a középkori magyarországi latinságból származik-Transsylvania.

A 11. században a Szamos, a Sebes-Körös és a Maros völgyei és a Mezőség már összefüggő magyarlakta területek voltak. A keleti és déli határvidékeken ekkor még gyakoriak voltak a kun és besenyő támadások, amelyek ellen védőgyepüt alkottak. A 13. századra a magyarság fokozatosan benépesítette Erdély hegyi medencéit és termékeny folyóvölgyeit. A magyarság a bükk-és fenyőerdők övezetéig települt, sőt Székelyföldön a fenyőerdők övébe is betelepült. A Maros folyótól délre eső ritkán lakott területekre a 12-13. században a magyar királyok szász németeket telepítettek le. Erdély különböző pontjaira a 11-13. század folyamán besenyők és kunok is megtelepültek, akik a kis lélekszámuk miatt gyorsan beolvadtak a magyarságba.

A 12-13. században jelennek meg a románok Erdélyben. Először a magashegyi tájakon, a Bihar hegységben, az Érc-hegységben, Hunyad megyében és a Fogarasi havasokban telepedtek meg, majd a 14-17. században, dél felől sűrű rajokban érkezve mindenütt megjelentek. A 13-14. században kialakult, majd a 15. században megszilárdult Erdély rendi szerkezete, amely a magyar vármegyék, a székely székek, és a szász székek szövetségéből állt fenn négy évszázadon át (1437-1848). 1541 után a középkori Magyarország három részre szakadása után Erdély 150 évig önálló fejedelemségként létezett, amely a magyar fejedelmek kormányzata alatt, laza hűbéri függésben élt az oszmán török birodalommal.

A török és a Habsburg között egyensúlyozó Erdély gyakran keveredett pusztító háborúkba, amelyek elsősorban a folyóvölgyekben és az alacsonyabb területeken élő magyarokat és szászokat sújtották. A kipusztult lakosság helységeibe románok költöztek be. Különösen az 1591-1606 közötti tizenötéves háborúban és II: Rákóczi György lengyelországi hadjáratát megtorló török-tatár háborúkban fogyatkozott meg a népesség. A török visszaszorítása után 1690-ben a Habsburg kormányzat nem csatolta vissza Erdélyt Magyarországhoz, hanem fejedelemségként, illetve nagyfejedelemségként külön kormányozták. A magyar reformkor törekvései között, az első helyen szerepelt Magyarország és Erdély uniója. Az erdélyi országgyűlés 1848-ben kimondta az egyesülést, de az új birodalmi alkotmány értelmében 1849-67 között ismét külön kormányozták Bécsből.

1876-ban megszüntették az addigi közigazgatási beosztását és a székekből vármegyéket szerveztek. 1918-ban a románok és 1919-ben a szászok is kimondták Erdély elszakadását Magyarországtól. A trianoni békediktátum mint többségében román lakta területet Erdélyt Romániának ítélte és jóval a történeti határokon túl az Alföld szélén húzták meg az új államhatárt. Ennek következtében a köznyelvi szóhasználat az egész Romániához tartozó területre kezdte el használni az Erdély jelzőt. 1940-44 között Észak-Erdély és Székelyföld ismét Magyarországhoz tartozott, de a párizsi békediktátum megint Romániának ítélte. Erdély magyar lakossága elsősorban Székelyföldön, az Észak-erdélyi városokban, Kalotaszegen, a Barcaságban, a Maros, a Szamos és a Kis-Küküllő völgyében , valamint Mezőségen él.