SÁRRÉT: A Berettyó, a Sebes és a Fekete-Körös alsó folyásának egykori árterülete, amely két kisebb tájra oszlik: Nagysárrét és Kissárrét. A lakosság a honfoglalás óta magyar. A lakosság a hódoltság alatt erősen megritkult, de a mocsarak védelmében sosem pusztult ki. A hatalmas területű mocsárvilágot a 19. század második felében ármentesítették. A lakosság ekkor áttért a külterjes állattartásról és a vízi életmódról az intenzív gabonatermesztésre és az istállózó állattenyésztésre.

SZAMOSHÁT: Szinyérváralja és Mátészalka között a Szamos folyása mentén fekvő falvak táji elnevezése. A lakosság nagy része magyar. A keleti részen románok laknak. Központja a régi vásárváros Szatmárnémeti.

SZAMOSKÖZ: A Tisza és a Szamos folyók közötti síkság neve. A honfoglaló magyarság előtt kisszámú szláv népességet élt a területen. A 17-18. században kis számban románok telepedtek le, de a lakosság nagyobbrészt magyar maradt.

SZENTENDREI-SZIGET: Egyéb elnevezése Szigetség vagy Monostori-sziget. A Duna hordalékjából keletkezett 30 km hosszú és 2-4 km széles sziget. A középkorban 9 település keletkezett, amelyből a hódoltság után 4 maradt fenn: Kisoroszi, Tótfalu, Pócsmegyer és Szigetmonostor. A lakók református és római katolikus magyarok. A lakosság jelentékeny mértékben részt vett a dunai szállításban. A homokos talajadottságokhoz igazodó földművelés mellett a filoxériavész után számottevő kertkultúra alakult ki. A paraszti műveltségük az alföldi paraszti kultúrához kapcsolódik. Erre utal a szálláskertes településrendszerük és a kertkultúrájuk is. Az utóbbi száz évben a népesség nagy része ingázó, kétlaki életmódot folytat.

SZILÁGYSÁG: A Réz-hegység, a Meszes-hegység a Szamos folyó és az Érmellék által közrezárt dombság. A honfoglalás idején szlávok által gyéren lakott terület volt. A középkorban magyar a lakosság. A 16. században románok, a 18. században pedig németek (pld Hadad község) telepednek le. A terület a trianoni békekötés után Romániához került. A Szilágyság az egyik legkorábbi tájneveink egyike. A források már a 14. századtól említik. Bár földrajzilag egységes táj, Kraszna és Közép-Szolnok vármegyéhez tartozott. 1876-ban a két vármegyéből és Kővárvidék egy részéből alakították Szilágy vármegyét. A Szilágyság kisebb tája Kraszna vidéke, amely a korábbi Kraszna vármegye déli részén levő mintegy 8-10 magyarlakta helység. A központjai Szilágysomlyó, Kraszna és Zilah. A másik kistáj a Berettyómente, amelynek a központjai Szilágynagyfalu és Berettyószéplak.

TAKTAKÖZ: A Tisza és a Takta folyó közötti terület. A történeti Szabolcs megye része volt, ma Borsod-Abaúj-Zemplém megyéhez tartozik. A terület paraszti lakossága kifejezetten a Tiszántúllal tartott társadalmi, gazdasági és kulturális kapcsolatokat. Egyházigazgatásilag a Tiszáninnen területéhez tartozott. Nevezetes községei Prügy, Taktaharkány, Tiszaladány, Tiszaluc és Taktabáj.

TÁPIÓVIDÉK: Pest megye keleti felében a Tápió mentén elterülő dombvidék. A Tápióvidék átmeneti táj az Alföld és a Felföld között. A honfoglalás óta magyarok által lakott táj. A középkori faluhálózata a középkorban néhány falu kivételével elpusztult. A 18. Századi újranépesítés folyamán felföldi magyarok és szlovákok telepedtek le a tájon. Az északi település hullámnak köszönhetően a táj lakóinak a nyelvjárása palócos jellegű. A paraszti közösségeinek a fejlődését a főváros közelsége és a jó közlekedési lehetőségek határozták meg. A lakosok nagy tömegben ipari munkára járnak be a fővárosba. Nevezetes községei Tápiószele, Tápiógyörgye, Nagykáta és Újszász.

TISZÁNINNEN: Régies nagytáj fogalom. Korábban általánosan használták, később csak a református egyházigazgatásban, a Tiszától északra fekvő ungi, zempléni, abaúji, borsodi, hevesi, tornai és gömöri református községek megnevezésére mint, tiszáninneni egyházkerület.

TISZÁNTÚL: Nagytáj az Alföld keleti részén, amelyet a Tisza, a Maros és az erdélyi hegyek vesznek körül. A Tiszántúl elnevezés a régi magyar tájszemléletet tükrözi. A honfoglaló magyarság korán benépesítette a területet. Ebben az időben mocsári erdők, lápok, vízjárta területek borították a Tiszántúl nagy részét. A falvak elsősorban a folyók és a vízjárások partjára és az árvízmentes területekre épültek. A körösöktől délre eső vidék lakossága néhány reliktum kivételével (pld. Hódmezővásárhely) elpusztul vagy északra menekült. A 16-17. Században, nagyszámban települtek le a területen Dél-Magyarországról érkezett telepesek.

A 17-18. században az elnéptelenedett területekre a Dunántúlról és Észak-Magyarországról érkeztek telepesek. Hódmezővásárhelyre Baranyából, Szentesre Pápa környékéről és a Jászságból, Orosházára Zombáról, És Gyulára a Jászságból és Észak-Pest megyéből. A 18. Században keletkeztek Békés és Szabolcs megye szlovák és német telepei. A Tiszántúl keleti részére a 16-18. században költöztek be románok. A 19. század első felétől az újabb déli települések már a nagyobb települések népfeleslegéből keletkeztek. Például Csorvás Gyuláról, Újkígyós Szegedről, Kétsoprony és Csabacsüd Békéscsabáról települt be. A 18-19. században a Bácska és a Bánát újranépesítésében részt vettek a tiszántúli területek lakói is.

TISZAZUG: A Hármas-Körös és a Tisza által bezárt kistáj, amely Tiszainoka, Tiszkürt, Tiszaug, Tiszasas, Csépa és Szelevény községeket foglalja magába.

TÖVISHÁT: Kistáj a Szilágyságban, Szilágycseh és Zilah között. Az egykori kisnemesi falvai közül a legnevesebb Diósad. Magyar és román vegyes lakossága van.

TÚRHÁT: A Túr folyó jobb és bal partján fekvő vidék, amely része a Paládoknak nevezett községcsoportnak: Botpalád, Kispalád és Nagypalád.

VIHARSAROK: A Dél-Tiszántúl újabb keletű elnevezése. Az egyik legfiatalabb tájfogalom. Az elnevezést Féja Géza 1937-ben megjelent, azonos című szociográfiája terjesztette el. Az elnevezés a 19. század második felében a Dél-Tiszántúlon kibontakozott agrárszocialista és egyéb baloldali forradalmi mozgalmakra utal. A honfoglalás óta magyarlakta terület. A hódoltság idején a terület virágzó mezővárosi kultúrája elpusztult és alakosság nagy része elmenekült.

A 18. századi újranépesítéskor, szinte az egész magyar nyelvterületről érkeztek telepesek. Nagy számban keletkeztek román és szlovák, és kisebb számban szerb és német telepek is. A településszerkezet a középkoritól letérő módon alakult. Kis határú népes telepesfalvak alakultak ki. Például Világos, Pankota, Simánd, Szentanna, Magyarpécska, Battyonya, Kisiratos, Székudvar és Nagylak. Az északi részen erősebb volt a mezővárosi fejlődés. A terület extenzív gabona- kukorica termesztő és állattartó vidék volt. A paraszti kultúráját az északi részen a tanyásodás és a földmunkából élő nagytömegű agrárproletár jellemezte.