MATYÓK: Borsod megye nyugati részén fekvő három szomszédos település, Mezőkövesd, Tard és Szentistván lakói. A 18-19. században kialakult néprajzi csoport. Ezt megelőzően nem vált ki a környezetéből. Mezőkövesd lakossága a 15. században civitas volt (alföldi mezővárosok parasztpolgára) és a hódoltság alatt kontinuus maradt. Tard lakosságának a folyamatossága kétséges. Szentistván 4-5 emberöltőn át volt lakatlan. A szomszédos települések lakossága a 16. századtól református vallású. A matyók római katolikusok. Valószínűleg az ellenreformáció idejére tehető az elkülönülésük kezdete. A ,,matyó” elnevezés személynévi eredetű, a Mátyás név származéka. Borsod megyén kívül a római katolikusok tréfás elnevezéseként is él. A matyók a közvetlen településterületük gazdasági hasznosítása mellett pusztabérletekkel is foglalkoztak. A pusztabérletek elvesztése után speciális munkamigrációs rendszer alakult ki. Ennek keretében sokszor a dunántúli nagybirtokokra szegődtek el mint summások és mezőgazdasági idénymunkával keresték a kenyerüket. A gazdasági és társadalmi lehetőségeik, illetve a szigorú helyi endogámia hagyományőrzővé tette a közösségüket. Az országosan közismertté vált viseletük és nemzetközi hírű hímzéskultúrájuk egészen új fejleményként a 19. század második felében alakult ki. A matyók kirajzásaikkal részt vettek a távolabbi alföldi területek újranépesítésében is.

MEZŐSÉG(BIHARI): A Sebes és a Fekete-Körös folyók közé eső sík és dombvidék elnevezése. A középkorban a síkvidéki területeit Kis és Nagykeresérnek nevezték. A honfoglalás óta megült terület. A románok a középkor végén kezdtek el megtelepedni a területen. A 16-17. században a magyar lakosság nagy része a török háborúk miatt vagy elpusztult vagy elmenekült. A románok többségbe kerültek. Nevezetes magyar helysége Nagyszalonta, a Bocskai által kiváltságolt hajdúváros . Nagyszalonta az előjogait a 18. Században elvesztette.

MEZŐSÉG(BORSODI): A Tisz a Sajó folyók és az Eger patak által határolt, alföldi jellegű táj a történeti Borsod megyében. A honfoglalás óta magyarok által lakott táj. A nagyobb lélekszámú oppidumokban élő lakossága pusztabérletekkel foglalkozott. Az árutermelő parasztgazdaságaiban fontos szerepet játszott a nagyállattartás. Számos településén sokáig fennmaradt a szálláskertes településforma. A 18. századtól az erősebb földesúri ellenőrzés miatt a fejlődés lelassult és a társadalma, gazdálkodása, művelődése archaikusabb szintet képviselt. A lakossága magyar és a református egyházhoz csatlakozott. A 18. századtól részben szervezett, részben spontán módon római katolikusok telepedtek le az uradalmi cselédség és a gazdáknál foglalkoztatott szegényebb rétegek között. A római katolikusok középkori csoportját alkotják a matyók. Jelentősebb települései Mezőcsát, Mezőkeresztes és Gelej, illetve a három matyó település.

NAGYKUNSÁG: A Tisza középső folyása és a Hortobágy melléke között elhelyezkedő tájegység. Az elnevezését a tatárjárás után letelepedő kunokról, illetve a hódoltság után szervezett Jászkun kerületről kapta. Az eredeti kun népesség a 16. század elejére életmódot változtatott és elmagyarosodott. A dél-magyarországi menekültekkel keveredve a 17. századra a kunság etnikailag is átrétegződött. A területet 1702-ben elzálogosították, de az 1745-ös jász-kun redemptio után felgyorsult a mezővárosi fejlődés. A hódoltság alatt elnéptelenedett környező falvak pusztáin nagyarányú extenzív állattartás fejlődött ki. A 19. Században a református Karcag, Kisújszállás, Kunhegyes, Kunmadaras, Túrkeve és a római katolikus jászokból telepített Kunszentmárton alkották a Nagykunságot. Az 1876-os megyerendezés után a területhez kerültek Abádszalók, Törökszentmiklós, Mezőtúr és Dévaványa hasonló kultúrájú és népességű, de eltérő történeti múltú helységei.

NYÍRSÉG: Egyéb elnevezései Nyír és Nyírvidék. Nagy kiterjedésű homokvidék az Észak-Tiszántúlon, amelyet északról a Tisza, nyugatról a Hortobágy és a hajdúság, délről a Sárrét és keletről az Érmellék és az Ecsedi láp határolnak. Az egyik legrégebbi tájnév. Anonymus a 12. században már említi. A honfoglalás óta megült terület. A magyar lakosság a 17-18. századi kisebb ruszin és szlovák bevándorlást kivéve egységes maradt. A 19. Századi nagy vízrendezések átalakították a tájat. A 20. század első két évtizedétől fejlődött ki a híres gyümölcskultúra (alma) és burgonya, napraforgó intenzív termesztése.

PARTIUM: Magyarországi Részek. Az egykori Zaránd, Közép-Szolnok és Kraszna vármegyék, valamint Kővárvidék, amelyeket a 16-17. században Erdélyhez való csatolás nélkül az erdélyi fejedelmek birtokába jutottak. A Partiumot az erdélyi fejedelmek azzal a kikötéssel birtokolták, hogy haláluk után a terület visszatér a magyar királysághoz. 1693-ban megtörtént a visszacsatolás, de egy 1733-as királyi rendelet ismét különválasztotta a területet. Az újabb visszacsatolásról 1741, 1792,1836 és 1848-ban törvények intézkedtek. 1876-ban a Partiumot végleg megszüntették, és Zaránd megyét Hunyad és Arad, Közép-Szolnok és Kraszna megyét Szilágy, és Kővár-vidéket Szolnok-Doboka és Szatmár megyékhez csatolták. A Partium elnevezés tájnévként is élt és nemcsak a közigazgatásilag hozzá tartozó területet, hanem általában Erdély és az Alföld határvidékét értették rajta.

PEST-KÖRNYÉK: Pest város tágabb környezete. A történeti forrásokban a Pesteleji járás néven szerepelt mint önálló közigazgatási egység. Hozzá tartozott Vác, Gödöllő, Ócsa és környékük. A honfoglalás óta lakott terület. A középkorban fejlett terület a hódoltság alatt erősen elpusztult. A középkori lakosság kisebb reliktumokban maradt fenn, mint pld, Ócsa. A 18. századi újranépesítésben magyarok, illetve nagy számban németek és szlovákok vettek részt. Sok agrártelepülése a 19. század végétől beolvadt Budapest területébe. A paraszti közösségei a 20. század közepéig feltűnően archaikusak maradtak. Sok településen az 1970-es évekig megmaradt a hagyományos viselet (pld Rákospalota), illetve az 1950-es évekig megfigyelhető az archaikus sajátosságokban feltűnő gazdag népi építkezés. Ennek oka, hogy a mezővárosok és a kis városok is hiányoztak a területről.

A hagyományos kulturális központok messzebb feküdtek és a zárt nemzetiségi közösségekben nehezen indult meg a polgárosulás. A 19. századtól a világvárossá növő Budapest gyors változások elindítója lett és széles körben elterjedtek az intenzív mezőgazdasági kultúrák. A környékbeli falusi lakosság ingázó ipari munkássá vált. A 20. század óta a népességet állandóan formálja és alakítja az ország különböző pontjairól történő nagymérvű beköltözés.

RÉTKÖZ: Szabolcs megye északi részén a Tisza és a Nyírség között fekvő, mintegy 28-30 községnyi terület. A községek lakossága elsősorban állattartásból és halászatból élt. A Rétköz vizét az 1880-as években csapolták le és a vizét a Lónyay-csatorna vezette le. A lakosság ekkor áttért az intenzív gabona, dohány, káposzta és burgonyatermelésre. A terület helyi elnevezése a ,,Rétség”.

RÉZALJA: Vagy Rézvidék. A bihari Réz-hegység északi és nyugati oldala, Margitta, Telegd és Élesd környéke. A honfoglalás óta benépesített terület. A 10-11. Században Telegd környékén székelyek éltek, akik az Erdélybe vezető utat őrizték. A területet a középkorban ,,Középkalotának” nevezték. A magyar lakosság a 16-17. században erősen megritkult. A középkor végén tűnnek fel az első román betelepülők. A 18. században a Réz-hegységben létesített üveghuták munkásaiként szlovákokat telepítettek le.