ALFÖLD:

ALFÖLD: Egyéb elnevezései Magyar Alföld vagy Nagy-Alföld. A Duna és a Tisza folyása mentén fekvő homokvidékekkel, löszhátságokkal és vízjárásokkal tagolt síkság. Az Alföld nagytájai a Duna-Tisza-köze, a Tiszántúl és a Bánság. Az Alföld elnevezés a központi magyar tájszemléletből adódott és a mai jelentése a középkor végén alakult ki. Korábban az országot igazgató központoktól délre eső, alacsonyabban fekvő országrészeket jelölte változó fogalmi tartalommal az északra eső Felfölddel szemben. Az Alföld fogalom nem egyértelmű, mert az északkeleti területén lakó szamoshátiak, erdőhátiak, tiszahátiak stb. nem tartják magukat alföldieknek, mert az ő szemléletükben az Alföld csak a nyírségen túl kezdődik.

A honfoglaló magyarság az Alföld területén elsősorban a folyók mellékére települt. A tatárjárás okozta népességhiány pótlására az Alföld középső részeire IV. Béla kunokat telepített. A településhálózat a 13. században tipikus sűrű, aprófalvas településrendszer. A 14. század közepétől a jobbágyi szabadköltözés fellendülésével, egy új népességmozgás figyelhető meg, melynek során egyes falvak népessége fogy, míg másoké növekszik. A kibontakozó mezővárosi fejlődést a török hódoltság zavarja meg. A hódoltság alatt elsősorban a déli és a középső területek lakossága szenvedett és a település szerkezet gyökeresen megváltozott, a népesség kicserélődött, illetve a korábbi állapotához képest átrétegződött. Ennek folyományaképp, új tájak és néprajzi csoportok alakultak ki.

Az Alföld déli részeinek magyar lakossága teljesen elpusztult, vagy északabbra menekült. A középső terület lakossága nagyobb településekre, mezővárosokba költözött mint pld, Szeged, Hódmezővásárhely, Debrecen, Kecskemét, Nagykőrös és Cegléd. Kontinuus népesség csak a Duna árterében (kalocsai Sárköz) a Tisza középső folyásának védelmében (bihari Sárrét), valamint az Észak-Tiszántúlon maradt. A kiürült terület újranépesítésében a 18-19. században az egész magyar nyelvterület részt vett. A Bácska nyugati és középső vidékére, a Kiskunság déli és a Dél-Tiszántúl egyes helyiségeibe mint pld, Szentes, Makó, Hódmezővásárhely és Orosháza, a Dél-Dunántúl területéről érkeztek telepesek.

A Felföld középső részeiről mint pld, Bars, Hont, Nógrád, Pest és Heves megyékből és a Jászságból népesült be a kun puszták egy része mint pld, Kiskunfélegyháza és Kiskundorozsma, illetve a Kelet-Bácska, mint pld, Zenta, Magyarkanizsa és Ada, és a Dél-Tiszántúl néhány helyisége, mint pld, Gyula és Szentes. A Tiszántúl középső részeire az Észak-Tiszántúlról és Erdély széléről, a Szilágyságból és Szatmárból települtek magyarok. A 18. századtól a Bácskába települtek a nagykunságból és Békés megyéből reformátusok is, akiket korábban nem engedtek a területre költözni. A Bánság területére elsősorban Szeged környéki és Csongrád megyei dohánykertészek költöztek a 19. században. 1883-ban az Alduna mellé bukovinai székelyeket költöztettek.

A törökök elől menekülő szerbek, a 14. század végétől rendszeresen kaptak letelepedési engedélyt a magyar királyoktól és a dél-magyarországi földbirtokosoktól. 1691-ben egy sikertelen török ellenes felkelés után érkeztek a dél-magyarországi megyékbe nagy tömegben szerbek, akik a Baja-Szeged-Arad vonaltól délre telepedtek meg.

Államilag szervezett vagy támogatott telepítési akciók keretében alakultak ki a Bácska és a Bánság összefüggő, németlakta területei. A Bánságba a németekkel együtt kis számú olasz, francia és spanyol telepes is érkezett, akik néhány generáció alatt elnémetesedtek. Német telepesek érkeztek még az Alföldön belül Nagykároly vidékére, a pest-környéki síkság területeire, Békés megyébe és a Tiszántúl több városába. A második világháború után a teljes jugoszláviai németséget kitelepítették.

A szlovák nyelvterület szinte minden részéből, de elsősorban a középső vidékéről származó lakossággal, magánföldesúri telepítéssel és önkéntes vándormozgalommal keletkeztek Pest, Bács, Békés, Csanád, Csongrád és Bihar megyék szlovákok lakta helyiségei a 18. század elején. A 18-19. században ezek a túlnépesedett helyiségek újabb telepes rajokat bocsátottak ki és így jött létre a békésiekből a nyírségi szlovákok telepe, valamint Arad megye, a Bánság és a Szerémség szlovák telepei.

A románok kisebb részt szervezett telepítés keretében, javarészt azonban spontán vándorlással telepedtek meg a 16. század végétől a Kelet-Tiszántúl síksági részein és a Bánság középső területén.

Kisebb, zárt településeik vannak a Bácskában a szlovákokkal egy időben odaköltözött ruszinoknak és az 1740-es években Olténiából a török elől menekült bolgároknak is.

A magyar népterület központi része volt az Alföld és a középkor végétől fontos szerepe volt a magyar népi kultúra fejlődésében. A 15-16. században fontos mezőgazdasági újítás volt a Dél-Tiszántúlon és Észak-Bácskában jelentkező kaszás aratás és a középső területein elterjedő füsttelenített lakószoba. A jobbágyfelszabadítás, a vízrendezések és a legelőfeltörések gyökeresen átalakították az Alföld külső képét és a korábbitól eltérő feltételeket teremtettek. A birtokos gazdaréteget a földművelés és az állattartás fokozott árutermelésre törekvő fejlesztése jellemezte, amely elsősorban az erőteljes tanyásodásban jelentkezett. A szegényparaszti réteg, ahol azt a kedvező természeti és gazdaságföldrajzi körülmények lehetővé tették, belterjes növénykultúrák kialakításával teremtett magának kedvezőbb életfeltételeket. Mint pld, gyümölcs, szőlő és zöldségtermesztés a Duna-Tisza közén és Pest vidékén, almáskertek és burgonyatermesztés a Nyírségben, fűszerpaprika Szegeden és Kalocsán, hagyma Makón és korai zöldségtermesztés Szentes és Gyula környékén.

A déli területek szegény telepesei előbb a dohánykertészségben, majd a kialakuló belterjes növénytermesztés mellett, elsősorban a földmunkáknál talált megélhetést. Belőlük alakult ki a kubikos réteg. A kapitalizmus kialakulásával az alföldi parasztság termelési ismeretei és műveltsége jelentősen gyarapodott, de a többi nagytájjal ellentétben, általánosságban nem hozta magával a népviselet és a díszítőművészet felvirágzását.

BIHAR: vagy Biharország. A síkság és a hegyvidék találkozásánál kialakult jellegzetes táj a Tiszántúl keleti peremén, a Berettyó a Sebes és a Fekete-Körös völgyében. A síksági tájai és a völgyei a honfoglalás óta magyarok által lakott terület. A 11-12. században Telegd és Élesd környékén székelyek laktak, akik később Erdélyben települtek le. A Biharország elnevezés az Árpád-kori dukátus intézményének az emléke. A kezdetekben a Bihar községben található földvár volt a vidék központja, majd szerepét átvette Nagyvárad. A település az Alföld és a hegyvidék vonalán átmenő fontos közlekedési út mentén fekszik. Nagyvárad a kora Árpád-kortól a Tiszántúl legjelentősebb világi és egyházi központja volt. 1660 után a török uralom alatt jelentőségét vesztette és csak a 19. század második felében virágzott fel ismét. Fontos települései Élesd, Margitta, Székelyhíd, Nagyléta, Berettyóújfalu, Nagyszalonta és Tenke.

Jelentős kistája Kalotaszeg, amely a 13. században az akkor megalakuló Kolozs megyéhez csatlakozott. 1867-ben Debrecen a megszűnő Hajdú-kerülettel Hajdúság néven új megyévé szerveződött. Szintén jelentős kistája délen, a Nagyszalonta és Nagyvárad kötött fekvő Mezőség. A terület lakói Várad eleste után részben elpusztultak, részben az időközben hajdúszabadságot nyert alföldi Nyírségbe és Szatmárba menekültek. Várad lakosságának jelentős része Tordára és Désre települt. A 18. századi újratelepítésben javarészt az elmenekültek leszármazottai és más tiszántúli protestáns magyarok vettek részt.

Nagy területen telepedtek le a románok is, akik a magas hegyvidéken már a 13. században, a síksági területeken viszont csak a 17-18. században jelentek meg nagyobb tömegekben.

Nagyvárad közelébe, a Rézhegység fennsíkjára a 18. században néhány szlovák községet is telepítettek.

Bihar nagyobbik része trianon után Romániához, kisebbik része Hajdú-Bihar és Békés megyékhez került.

CSEPEL-SZIGET: Régi népies elnevezése a Szigetség. A történeti forrásokban előfordul még az Úrsziget, a Nagysziget, a Királysziget, a Becsei-sziget és a Kevei-sziget elnevezés is.A Csepel-sziget a főváros területén Lágymányosnál kezdődik és Rácalmásig és Tasig nyúló mintegy 50 km hosszú, helyenként 7-8 km széles sziget, amelyhez sok kisebb sziget is csatlakozik. A központi helyzeténél fogva a honfoglalás kora óta fontos terület. A sziget a fejedelmi törzs egyik szállásközpontja volt. A későbbiekben királyi birtok és a középkori királyi ménesek helye. Királyi birtokközpontként a Csepeli-ispánság részeként ide tartoztak a Duna két ágán túl fekvő területek is. A terület lakossága a honfoglalás korában magyar. A 13. században Szigetbecse környékén kunok telepedtek meg. Az Alduna melléki Kevéből, Keve megyéből a 15. Században török elől menekülők telepedtek le Ábrahámegyháza nevű községben, amely ezután magyar és szerb lakosai révén Ráckeve néven a sziget legfontosabb középkori településévé vált és szabad királyi jogokat élvezett. A 18. században több görögkeleti és római katolikus délszláv község keletkezett. A sziget északi végében a török kiűzése után német népesség telepedett le. A szigeten egykor 14 települést tartott fenn a magyar lakosság, amelyek közül néhány átvészelte a hódoltságot, mint pld, Szigetszentmiklós és Makád. A magyar kontinuus lakosság ,,őző” nyelvjárást beszél. A középkorban a lakosság a reformációhoz csatlakozott, de a 18. századi rekatolizáció és telepítések révén megnőtt a katolikusok száma. A 20. században a görögkeletiek száma a Jugoszláviába történő áttelepülések miatt jelentősen lecsökkent. A paraszti lakosság gazdálkodása, társadalmi struktúrája és kultúrájának karaktere alföldi jellegű.

DUNAMELLÉK: 1) A Duna folyó keleti partját szegélyező síkság történeti tájneve. Az északi része a Kiskunság, a déli része a Kalocsai Sárköz. A középső területe a Pest megyébe beolvadt régi Solt vármegye centruma volt. A honfoglalás óta magyar vidék. A hódoltság alatt a lakosság erősen megfogyatkozott, illetve néhány kontinuus községben húzódott meg, mint pld, Ócsa, Dunapataj, Dömsöd, Dunavecse, Fajsz és Uszod. Az újratelepítések idején javarészt magyar, kisebb részt szlovák, német és délszláv telepesek is érkeztek. A terület, az Alföld néprajzilag archaikus tájai közé tartozik.

2) A református egyházigazgatás mai, Pest, Bács-Kiskun, Fejér, Tolna, Baranya és részben Somogy megyék területére kiterjedő egyházkerülete.

DUNA-TISZA KÖZE: A Duna és a Tisza folyók közötti táj, összefoglaló újabb keletű, a földrajztudományból származó neve. Régebbi elnevezése a ,,Két víz köze” volt. Peremterületei folyómenti, mélyfekvésű, ártéri jellegűek, mint a Dunamellék, a Kalocsai Sárköz és a Tisza mente. A honfoglalás óta magyarok által lakott terület. A középkorban kunok települtek le nagy számban. A kunok szállásai igazgatási autonómiát élveztek. A nyelvi beolvadásuk után is 1876-ig megőrizték különállásukat. A terület az erősen fejlett paraszti lakossága és mezővárosi polgársága miatt, a késő középkorban a legfejlettebb magyarországi vidékek közé tartozott. A területre jellemző volt a korai paraszti föld és pusztabérlet, a kaszás aratás, a szénaszerű gabonakezelés és a paraszti kályhás-kemencés lakóház korai előfordulásai. Néhány reliktum terület kivételével, mint például a ,,Háromváros”, a hódoltság alatt a népesség elpusztult vagy elmenekült. Az újranépesítés részben magánföldesúri, részben kamarai telepítések, illetve spontán paraszti kirajzásokkal a 18-19. században történt. A homok megkötésével, komoly szőlészet alakult ki. A benépesítésben a kontinuus Cegléd, Kecskemét, Nagykőrös, Kiskunhalas és Szeged lakosságán kívül, részt vettek a kelet-dunántúli, a baranyai, valamint a kisalföldi protestáns közösségek. Ezenkívül, jászsági népcsoportok, felföldi római katolikusok, és délen főleg szerbek, akik a középkor végétől folyamatosan érkeztek kisebb-nagyobb csoportokban. A 18. században, nagy számban telepítettek be szlovák és német népcsoportokat. Szintén a 18. század során a túlnépesedett hódoltsági magyar területekről, pld a Nagykunságból is érkeztek nagy létszámban telepesek. A reliktum területek lakossága a déli ,,őző” nyelvjáráshoz tartozik. A felföldi eredetű magyarok palócos nyelvjárást beszélnek.

ECSEDI LÁP: A Szamoshát és a Nyírség között, a Kraszna két oldalán elterülő nagy kiterjedésű mocsár. A lecsapolása a 18. század végén kezdődött el.1863-ban a nagy szárazság után fokozatosan kisebbedett a területe és a déli Nagy-lápra és az északi Ecsedi-tó lápjára szakadt. 1895 után rendszeres árvízmentesítési és lecsapolási munkálatokkal kiszárították és a nagy részét művelés alá vonták. Az Ecsedi-lápot a környező falvak népe ,,Rét”-nek és a környező vidéket ,,Rétoldal”-nak nevezi.

ÉRMELLÉK: A Berettyó és az Ér folyók közötti sík és dombvidék . Mintegy 30-35 részben vagy egészen magyarlakta község. A kora Árpádkor óta magyar lakta táj, nagymúltú, történeti borvidék. A 16. századtól jelenik meg a román lakosság. Nevezetes helységei Margitta, Székelyhíd, Érmihályfalva és Bihardiószeg. Trianon után Romániához került.

FEHÉR-KŐRÖS VÖLGYE: Az egykori Zaránd megye területe. A síksági részei a honfoglalástól a 17. századig sűrűn lakott magyar vidék. A hódoltság alatt a magyar lakosság majdnem teljesen elpusztul vagy elmenekült. Kontinuus lakosság Borossebesen, Nagyhalmágyon, Borosjenőn és a közeli Erdőháton maradt fenn. A 15. századtól a Bihar-hegységből és az Érc-hegységből nagy számban folyamatosan románok költöztek a területre.

FEKET-KŐRÖS VÖLGYE: A Feket-Kőrös mellékének a Bihar-hegységtől az Alföldig terjedő szakasza, amely magába foglalja a Belényesi-medencét is. A térség magyarlakta falvai Köröstárkány, Kisnyégerfalva, Kőrösjánosfalva, Várasfenes, Belényessonkolyos, Belényesújlak, Magyarremete, Gyanta, Kisháza, Tenke, Tenkeszéplak és Bélfenyér. A terület magyarsága a kora Árpádkorban telepedett meg. A falvak a folyó közelében épültek fel. A hódoltság ideje alatt a terület lakossága erősen megritkult. A 17. század végén bekövetkezett nyelvi elszigeteltség miatt, a terület lakosság archaikus népi kultúrát és nyelvjárást őrzött meg, amely részben a régi Alföldhöz és részben a Nyugat-Délnyugat-Erdély magyarságához kapcsolja őket.

HAJDÚK: Magyar néprajzi csoport, a Közép-Tiszántúlon. A 16. század elején a hajdú szó még ,,marhapásztor” jelentésben élt. Ezek a fegyveres hajdúk védték a feudális magáncsapatoktól és a portyázó törököktől a 16. századi Magyarország fontos kiviteli cikkét, az osztrák, bajor és észak-olasz városok piacaira lábon hajtott szarvasmarhát. Nagyrészük a dél-magyarországi végvidékekről elmenekült magyarságból került ki, akikhez különféle délszláv népcsoportokból származó elemek is csatlakoztak. A Dózsa-felkelés leverése után törvényt hoztak a hajdúk ellen, de a török támadások miatt, jelentős katonai erővé vált a hajdúság. A marhahajtás helyett zsoldos katonai szolgálatot vállaltak a királyi várakban, az erdélyi fejedelmeknél és a földesúri magánhadseregekben. A földönfutóvá vált jobbágyok és kisnemesek állandóan gyarapították a soraikat.

Sajátos katonai szervezetük alakult ki. Az elöljáróikat, a kapitányokat, a hadnagyokat és a tizedeseket maguk választották. Jellemző harcmodoruk lényege a portyázás és a lesvetés volt. A tizenöt éves háború idején (1591-1606) a hajdúk hivatásos katonai renddé szerveződtek. Bocskay István több mint 9000 hajdú vitézt fogadott a katonájává és telepített le a birtokaira. A hajdúk szerződésük szerint háború idején katonáskodtak, aminek fejében kollektív nemesi szabadságot kaptak és mentesültek mindennemű földesúri szolgáltatás alól. Ezek az ún. hajdú telepek kiterjedtek a Dél-Bihartól a Sajó-Hernád torkolatáig húzódó vidékre, illetve Dunántúlon és Erdélyben is voltak a várak közelében hajdú-jellegű települések. Az erdélyi fejedelmek és a tiszántúli terület földesurai is számos községgel kötöttek hajdúszabadságot biztosító szerződést. Az utolsó ilyen szerződést II. Rákóczi Ferenc kötötte Tarával 1708-ban. A hajdúk jelentős támaszai voltak a 17. századi függetlenségi harcoknak és Rákóczi-szabadságharcnak.

A hajdúszabadságot sem az országgyűlések, sem a kamara nem ismerte el és az önálló Erdélyi Fejedelemség bukásával meg is szűnt. Ennek ellenére a 18. század elejéig éltek a hajdú szabadsággal és csak a Rákóczi-szabadságharc bukása után kényszerültek jobbágysorba. Sokuk ebbe nem nyugodott bele és az Esterházyaknak adott bihari hajdúközségek, mint pld, Derecske és Nagyszalonta, 100 évig pereskedtek a szabadságukért. A településeken belül is megtartották a különállásukat, mint pld Berettyóújfaluban külön van Hajdúszer és Parasztszer városrész. Csak a Bocskai által telepített hat ún. öreg hajdúváros: Hajdúszoboszló, Hajdúböszörmény, Hajdúnánás, Hajdúdorog, Hajdúhadház és Vámospércs lakónak sikerült többszöri birtokcserével megőriznie a kiváltságait. 1790-től különválva a vármegyei fennhatóságtól, önálló közigazgatási egységet, ún. Hajdúkerületet alkottak, amelyet az 1876-os megyerendezés szüntetett meg és szervezett Hajdú megyévé. A szabadparaszti állapot és az önigazgatási autonómia a 18-19. századra fejlett parasztpolgári kultúra kibontakozását eredményezte.

HÁROMVÁROS: Cegléd, Kecskemét és Nagykőrös szomszédos és sok tekintetben azonos társadalmi fejlődésű városok összefoglaló elnevezése. A 16. század második felétől, amikor a nemesi vármegyei közigazgatás, igazságszolgáltatás és közbiztonsági szolgálat a török előrenyomulás következtében megszűnt, a három város szorosabb együttműködésre lépett és többek között közös törvényszéket tartottak fenn. A 17. Század második felében súlyos veszteségek érték Ceglédet és Nagykőröst, ezért a három város együttműködése lassan felbomlott. Az újkori történelmük és társadalmi fejlődésük azonos vonásai alapján kezdték el a tudományos és az irodalmi művekben a háromváros megnevezést használni.

HEGYALJA (ARADI): Kistáj és történeti borvidék Arad megyében, a Hegyes-Drócsa hegység nyugati lábánál. A lakossága a honfoglalás óta magyar, de a 16-17. században a török háborúk elől északra menekültek vagy elpusztultak. A 18-19. században magyar és román telepesek érkeztek a területre. Gyorokon az 1880-as években bukovinai székelyek is letelepedtek. Ngayobb számú magyar lakosság él még Máriaradnán, Világoson és Pankotán. A terület Trianon után Romániához került.

HEGYKÖZ: Bihari Hegyköz. A Nagyváradtól keletre, a Berettyó és a Sebes-Körös közén elterülő dombvidék elnevezése. Az Alföldtől az erdélyi határig húzódó Középkalota nevű táj része. A magyarság a honfoglalás óta megtelepedett. A 16. századtól jelennek meg románok nagy számban a területen. Jelentősebb községei Hegyközkovácsi, Szalárd és Micske.

HOMOKSÁG: A Duna-Tisza köze homokos talajú vidékének történeti tájneve. A középkori kultúráját a hódoltság tönkretette és a terület futóhomokossá vált. A 18. századtól előbb erdősítéssel, majd gyümölcs és szőlőtelepítéssel tették ismét termővé a tájat.

HORTOBÁGY: A Hortobágy folyó két partján fekvő legelők elnevezése. A terület eredetileg vízjárta, zsombékos, majd a 19. századi folyamszabályozások óta fátlan puszta. A középkori viszonylag sűrű településű faluhálózat a 16. században a török háborúkban elpusztult. Az elpusztult falvak határát Debrecen városa vette zálogba az elmenekült földesuraktól. Debrecen a területet előbb bérbe adta, majd a 18. század elejétől saját kezelésében külső legelőként használta. A hortobágyi pásztorkodás a 18-19. században élt a fénykorát. Az 1850-es évektől a pásztorkodás folyamatosan csökkent és a terület nagyobbik része szántóföldi művelés alá került. Az eredeti jellegét megtartó központi rész természetvédelmi területté vált.

HUNYAD: Az Erdélyi-Érchegység, a Pojána-Ruszka, a Retyezát és a Kudzsiri-havasok által közrefogott medence jellegű, domb és hegyvidéki táj. A történeti megyerendszerben önálló megye. A terület túlnyomórészt román lakosságú, a magyarság szórványokban él. A hunyadi magyarok három nagyobb csoportja különíthető el.:

1. A honfoglalástól folyamatos lakosság, akik a Maros, a Cserna és a Sztrigy folyók völgyeiben telepedtek le. A 15. századtól az Erdély ellen vonuló török hadak támadásai miatt a lakosság folyamatosan pusztult. A magyarság jelentős része 1848 előtt kisnemesi vagy köznemesi jogállású volt. A középkor óta számos román kenézcsalád kapott magyar nemességet. A Maros, a Sztrigy és a Cserna folyókba ömlő patakok menti falvakban a magyarok csak a földesurak és azok udvartartása voltak. A 20. század elejére a magyarok már számbeli kisebbségben éltek és nagy számban asszimilálódtak is. A magyarság jelentősebb falui Alpestes, Rákosd, Hosdát, Bácsi, Haró, Nagyrápolt és Lozsád. Kis számban régi magyar polgári lakosság él Déván, Szászvárosban és Vajdahunyadon is.

2. A dévai csángók 1888-1910 között települtek Déva, Vajdahunyad és Csernakeresztúr csángó telepeire.

3. A 19. század második felétől egész Erdélyből, de elsősorban Székelyföldről, folyamatosan települt be magyar ipari munkásság a Zsil völgyébe és a vajdahunyadi iparvidékre.

JÁSZOK: A jászság északiráni eredetű nomád nép. A nevük eredetileg az ászi , amelyből az ász és a jász változat alakult ki. A legkorábbi ismert szállásterületük Kazaksztán déli területén, a Kora Tau hegység környékén volt. Európába az i sz 1 századában érkeztek. Egy részük a Kaukázusban élő, velük rokon alánokkal telepedett le. Magyarországra a 13. században a kunokkal érkeztek és telepedtek le, a Jászság területén. A nyelvük a középkori nyelvemlékek alapján a kaukázusi alánokkal mutat rokonságot. A jász megnevezést azután is használták, hogy nyelvi etnikai különállásukat elveszítették és beolvadtak a környező magyarságba.

JÁSZSÁG: Szolnok megye területén a Zagyva és a Tarna mentén egykor autonómiát élvező közigazgatási egység, amely a jászok korábbi szállásterületét öleli fel. A terület kulturális és közigazgatási funkciókat betöltő központja Jászberény. A 18-19. Században jelentős számú telepes költözött ki Kiskunfélegyházára, Kiskundorozsmára, a Bácskába, a Dél-Tiszántúlra és a Bánságba.

KISKUNSÁG: A Duna-Tisza közén átlósan elhelyezkedő nagytáj. Az elnevezését a területén a tatárjárás után letelepedett kunokról, illetve a hódoltság megszűnte után szervezett önálló , 1876-ig fennálló közigazgatási egységről kapta. A középkori lakosság a 16. századra elmagyarosodott. A hódoltság a népesség pusztulását, elmenekülését és nagyarányú keveredését idézte elő. A 18. század elején mindössze hat nagyobb helyiség létezett, Kiskunlacháza, Kunszentmiklós, Szabadszállás, Kiskunmajsa, Fülöpszállás és Kiskunhalas. A hódoltság utáni újratelepítésben a kontinuus kun helyiségek lakosai mellett, baranyai és kelet-dunántúli reformátusok érkeztek. Kiskunfélegyházára és Kiskundorozsmára jászsági római katolikus telepedtek le.

Az 1745-ös jász-kun redemptio után megerősödtek a mezővárosi jellegű közösségek, amelyekben jelentős extenzív állattartást tett lehetővé a pusztabérletek rendszere. Részben ennek következtében alakultak ki a szálláskertes településrendszerek. A későbbi intenzívebb növénytermesztés és kertkultúra révén tanyás gazdálkodás alakult ki és benépesítették a korábbi szántóterületeken kívüli állattartó pusztákat is. A terület jelentős központjai voltak a református lakosságú Kiskunhalas és Kunszentmiklós és a római katolikus népességű Kiskunfélegyháza. A reformátusok ,,őző” nyelvjárás, a katolikusok északi palócos nyelvjárást beszélnek.

KÖRÖSKÖZ: A három Körös és a Berettyó folyók által közrezárt síkság, amely magába foglalja a békési és a bihari Sárrétet. A középkorban a Fehér és a Fekete-Körös közét és mellékét Kétkörösköznek hívták. A Fekete és a Sebes-Körös közének Kölesér volt a neve. A Körösköz újabban ritkán használt tájnév.

KŐVÁR-VIDÉK: A Szamos és a Lápos közötti történeti táj. A Szamos erdélyi kijáratát őrző Kővár és uradalmának a falvai a 17. században szakadtak el Közép-Szolnok megyétől. A főkapitányuk vezetésével külön közigazgatási egységet alkottak, amely 1867-ig fennállt. Jellegzetes magyar falvai Koltó és Magyarberkesz. A vidék központja Nagysomkút.

KRASZNAKÖZ: A Szamos és a Kraszna folyók között elterülő sík és dombvidék. A területet nyugaton az Ecsedi-láp és keleten a Bükk hegység határolja, ezért nevezik Bükkaljának is. A központja Erdőd. Magyar, román és német vegyes lakosság lakja.

KUNOK: Török nyelvű nomád népcsoport, amely a 10. Század végén Kínában, Peking északkeleti előterében, később Nyugat-Szibériában tűnik fel. A kunok nyelve az ún. köztörök nyelvekhez tartozott. A kun népnév török eredetű és összefügg a magyar középkori latinban használatos kumán-cumanus szóval. Mindkét forma a qu-sárga, szőke vagy fakó jelentésű török melléknév származéka. Az elnevezés a jellemző antropológiai sajátosságaikra utalhatott. Mivel a kipcsak törzsszövetség tagjai voltak, kipcsákoknak is nevezték őket. A kunok nyugati irányú előrenyomulása kiváltó oka volt a 11. században a besenyők támadásainak. Az 1223-ban a tatárokkal vívott Kalha melletti csatában elszenvedett vereségük után a kunok birodalma összeomlott. Jelentős tömegeik oldvadtak be az oroszországi török népcsoportokba és az Al-Duna mentén kialakuló románságba.

Magyarországon szórványokban már a 11. Század végétől megjelennek. II. István király a 12. században kis csoportokban már telepített be kunokat. Az ekkor betelepülő népcsoportok emlékét őrzi a palóc csoportnév. A pogány nomád állattartó kunok és a feudális magyar társadalom közötti viszályok miatt egy időre az Al-Duna mellé vonultak, de IV. Béla 1243-ban ismét visszahívta őket. 1279-ben a király egyezményt kötött a kunokkal , miszerint a Temes, a Maros és a Körös folyók, valamint a Duna-Tisza közén és a Mezőföldön kaptak autonóm szállásterületeket, amelyeket törzsi-nemzetségi keretek között birtokolhattak. A 14. században a szállásterületek nemzetségi előkelőiből kiemelkedő vezetői réteg, a nemzetségi földtulajdont magán földbirtokká igyekezett átalakítani. A közrendű elemek elsajátították a fejlettebb földművelési gazdálkodást és így korábbi katonáskodási kötelezettségük megszűnt. A kun nép társadalmi, gazdasági és kulturális integrációja a 16. század elejére befejeződött, de továbbra is széki szervezetben, a vármegyék keretein kívül éltek. 1437-ben érkezett az utolsó beköltöző csoportjuk, akiket Mátyás király hívott be és telepített le Buda környékén és a Csepel-szigeten. A törökkori pusztítások meggyorsították a kunok nyelvi beolvadását. A reformáció kialakulását még megérték kun nyelvű csoportok, mert fennmaradt egy kun nyelvű Miatyánk szöveg protestáns változata.

A Habsburg-kormányzat 1702-ben a Német Lovagrendnek eladta az egész jászkun kerületet. A szabadparaszti állapotát megtartani akaró lakosság 1745-ben az ún. jász-kun redemptio keretében megváltotta magát. A későbbi beköltözések miatt a lakosság redemptioban részt vett rétege a 18. Századtól mesterségesen ápolta a középkori hagyományokat és a származás tudatot. A kun Miatyánk szövegét kötelezően tanították a helyi iskolákban, ami így folklorizálódva a 20. századig fennmaradt. A kunok nyelvéből a magyar köznyelve átkerült szavak a kalauz, a kalóz és a komondor.