DUNÁNTÚL:

DUNÁNTÚL:A Duna folyó vonalától délre és nyugatra eső, az Alpok nyúlványai a Mura és a Dráva folyók által határolt nagytáj. A Dunántúl elnevezés a legkorábbi tájneveink közé tartozik. A néprajz a Dunántúlhoz sorolja a Hanság, a Rábaköz és Kisalföld területét is mert a kultúrájukat és a társadalmi fejlődésüket tekintve egységet alkotnak. A terület a honfoglalás óta fontos település területe a magyarságnak. A honfoglaló magyarság az ókori Pannónia folytonosan lakott településeit találta a Dunántúlon. Frank hatalom alatt álló szláv közösségek és avarok éltek a területen. A Dunántúl délnyugati területein bajor-német csoportok éltek. Ezek a keresztény közösségek tartották fenn és hagyományozták tovább a paraszti gazdálkodás életében fontos szerepet játszó dunántúli szőlőművelés hagyományait.

A feudalizálódó magyar állam sok fontos állami, vallási és kulturális központja alakult ki a Dunántúl területén, mint pld, Székesfehérvár, Esztergom, Pécs, Veszprém, Pannonhalma. Bár a Nyugat-Dunántúl sokat szenvedett az osztrák, cseh betörésektől a településhálózata kiegyenlítetten fejlődött. A határsávon fokozatosan német elemek telepedtek meg, pld a mosoni heidebauerek, de nagy számban érkeztek a városokba latinusok (vallonok olaszok) is, akik a németek közé olvadtak be. A területet a török erősen elpusztította. A törökök elől menekülő magyarokkal, a 15 században ún. gradistyei horvátok is érkeztek. A 18. Században német telepeseket telepített le a Neoacqistica Comissio főleg Tolnában és Baranyában, illetve Veszprém megyében. A zárt lakatlan vagy alig lakott északi erdővidéken szlovákokat telepítettek le az uradalmak. A 19. században a Kelet-Dunántúlon szerbek is nagy számban telepedtek le.

A reformáció időszakában a Dunántúl nyugati része főleg az evangélikus egyházhoz, míg a déli részén lakók a református és kis számban az unitárius egyházhoz tartoztak. Unitárius: a Szentháromság dogmáját tagadó, Erdélyben 1560-70-es években Dávid Ferenc által alapított protestáns gyülekezet. Egyéb elnevezéseik: antrtinitárius vagy ariánus. A török támadásainak és az ellenreformációs tevékenységnek köszönhetően a dunántúli protestánsok elmenekültek. A területre érkező német és szlovák telepesek között, azonban nagy számban voltak evangélikus és református hívek is.

A Jugoszláv állam létrejötte után a délszláv nemzetiségű lakosok nagy számban költöztek át a határon. A második világháború után a dunántúli németség nagy részét kitelepítették és házaikba bukovinai székelyeket és Szlovákiából kitelepített magyarokat költöztettek.

A Dunántúlon az egységesülő jobbágyparasztság mellett nagyszámú szabadalmas és kisnemesi község is létrejött. A jobbágyparasztság a 18. század folyamán polgárosult de nem tudott annyira függetlenedni a földesúri hatalomtól mint az alföldi mezővárosok társadalma. A terület paraszti műveltségét, kultúráját, ezért az erős hagyományőrzés és enyhe konzervativizmus jellemezte. Jellemző volt a majorsági gazdálkodás, ami erősen korlátozta a parasztság fejlődését. Aminek következményei voltak a Szlavóniába való kivándorlás és az önpusztító egykézés.

ALFALUSIAK: A történeti Baranya megye délkeleti részén, az ártérben és az ártér peremén megtelepedett Laskó, Daróc és Kopács középkori eredetű magyar lakói önelnevezése. A terület az I. világháború után Jugoszláviához (Horvátországhoz) került.

ALJVIDÉK: Baranya megye nyugati sík vidékén, az ún. Szentlőrinci-lapály szomszédságának a népi elnevezése. Az Árpád korban Ormán néven ismert önálló része volt Baranya megyének. A területen székelyek is éltek, akiknek központja Nagyváty volt. A paraszti lakossága a reformáció során református és unitárius vallási gyülekezeteket hozott létre. Az unitáriusok a 17-18. század fordulóján az ellenreformáció következtében nagyrészt reformátusokká lettek. A terület lakossága különösen a Szigetvárért vívott harcokban erősen elpusztult, de sok település kontinuus maradt. A 18. században elsősorban a Dunántúl északi vidékeiről magyarok települtek le a területen. Néhány községébe délszláv népek telepedtek le, pld sokácok. A római katolikus népessége is gyarapodott. Jelentős helységek Szentlőrinc és Szabadszentkirály.

ALVIDÉK: A történeti Baranya megye délkeleti része, a Duna-Dráva között fekvő Drávaszög vagy Drávaköz területe.

BAKONY: A Dunántúli-Középhegység legnagyobb hegycsoportja tájneve. A történeti Veszprém, Zala és Fejér megyék területén fekszik. A terület a Móri-völgytől a Tapolcai medencéig tart. Az északi részét Magas vagy Öreg Bakonynak nevezik. A déli Bakony az ún. Balaton-felvidék. Az északi, északnyugati előterét Bakonyaljának nevezik. A Bakony hegység neve korábban közszóként élt, ma csak tájnévként szerepel. Az erdő jelentésű bakony szóból származik. A betelepítése a honfoglalás korától megindult, de a 19. század végéig maradtak lakatlan területei. A terület népességének gazdálkodásában, főleg az állattenyésztésben és a társadalmi életében számos archaikus vonás maradt fenn. A középkori lakosság erősen elpusztult. A 18. században a visszaköltöző magyarság mellett, nagyszámú németet és szlovákot is telepítettek a területre. A Bakony erdőségei hasznosítása révén országos hírű üveghuták működtek a területén. Sok helyen gereblye, favilla, talicska stb. szerszámkészítő paraszti specialista központok alakultak ki, mint pld, Bakonybél és Szentgál. A terület gazdasági és közigazgatási központjai a terület peremén fekszenek mint Veszprém, Székesfehérvár, Pápa és Győr.

BAKONYALJA: A Bakony hegység északi, északnyugati előtere. Dombos erdőkben gazdag vidék, amely átmenetet alkot a Kisalföld déli peremterületei felé. A terület vásáros központja Pápa. A honfoglaló magyarság a földrajzi nevek tanúsága szerint jelentékeny szláv szigeteket talált a területen, amelyek az Árpád-kor folyamán beolvadtak. A török hódoltság ideje alatt a lakosság erősen elpusztult. A 18. században magyar, német és szlovák betelepülőkkel egészült ki a lakosság. A protestánssá vált lakosság nagy része az ellenreformáció időszakában kénytelen volt elköltözni a területről. A Bakonyalja nyugati előterében sajátos arculatú kistáj a Somló környéke, amely Somlóvásárhely központtal történeti borvidékünk.

BALATONFELVIDÉK: A Balaton északi partján emelkedő hegy és dombvidék irodalmi eredetű elnevezése. A honfoglalás óta megtelepült magyar lakosságú táj. A terület jelentős részben paraszti birtoklású borvidék. A török hódoltság alatt a lakosság erősen megfogyatkozott. A lakosságot elsősorban magyar és kisebb részben német betelepülők egészítették ki. A német telepesek a Bakony területéről települtek át s 18. század második felében. A Bakony-felvidék területén jelentős számú kisnemesi eredetű paraszti lakosság él, akiket fejlett, polgárosult népi kultúra jellemez.

BALATONMELLÉK: A Balaton és a Kisbalaton szűkebb környezete. A Balatonmellék mind természeti, mind gazdasági-földrajzi, mind pedig történeti-néprajzi vonatkozásban heterogén együttes, amelynek részei a szomszédos tájak szerves tartozékai. Ezért a Balatonmellék fogalmának fenntartását elsősorban idegenforgalmi szempontok eredményezték és indokolják.

BELSŐ-SOMOGY: Somogy megye déli az országhatárhoz közelebb eső részének a neve. A kifejezés nagymúltú tájnév, az állami és az egyházi igazgatásban is alkalmazták. A honfoglalás óta sűrűn lakott terület. A középkorban virágzó mezővárosi fejlődés bontakozott ki, amelyet a törökkori harcok zavartak meg. A terület parasztpolgársága a reformációhoz csatlakozott. A 18. század elejéig jelentékeny számban voltak unitárius közösségek, amelyek később kálvinisták lettek vagy elmenekültek. A túlélő lakosság mellé a 18. században érkeztek az ország más területeiről települők. A középkori kontinuus lakosság ,,őző” nyelvjárást beszél. A Dráva folyó mentén néhány községben horvátok, beljebb ritka szórványban németek is megtelepedtek. A 19. században a majorkodó nagybirtok és a polgárosuló paraszti gazdálkodás versenyezett egymással. A 20. században a birtokos parasztság politikai mozgalmainak központi bázisává vált. Bár a paraszti kultúra sok archaizmust őrzött meg a 19. század végéig, de más területekhez képest korán polgárosult. A 19. század közepétől már megjelenik az egykézés. A 18. század végétől a protestáns lakosság kulturális központjává Csurgó vált. Nevezetes községei Nagyatád, Nagybajom, Erdőkocsonya, Barcs, Kálmáncsa és Darány. Sajátos kistája a Rinya mente.

DRÁVAMENTE: A Dráva ártérszéli és ártéri településeinek nevét jelölő tájnévi elnevezés Somogy és Baranya megyékben. A lakosság a honfoglalás kora óta megtelepült. A magyar lakosság között nagyobb szigetekben megmaradt szláv népesség a középkor folyamán elmagyarosodott. A viszonylagos természetföldrajzi védelem ellenére a lakossága a török kor alatt erősen megfogyatkozott. A 16-18. században horvátok telepedtek le. A környéken a horvátokat tótoknak nevezték.

DRÁVASZÖG: A Baranya megye déli része, amely 1918-ban Jugoszláviához került. A terület népi elnevezése Hegyalja. A Drávaszög elnevezés újabb keletű irodalmi elnevezés.

FELSŐŐRSÉG: Más néven a Felsőőr vidéke. A történeti Vas megye Rábán túli területén, az Árpád-kori gyepü vidékén a Pinka völgyében fennmaradt magyar településcsoport és nyelvsziget elnevezése. A 20. század elején Felsőőr, Alsóőr, Őrisziget és Jobbágyi községek tartoztak ide. Az egykori határbiztosító magyar települések szerepére utalnak az Őr-, Őri-összetételé és a Lő-, Lövő-, tagú valamint a Szem, Szemes és Kolozs településnevek is. A területen jelentékeny vasfeldolgozó szolgáltató népesség élt, amire az okleveles utalásokon kívül régészeti leltek, valamint a helynévi adatok is utalnak, mint pld, Vasverőszék és Tömörd. Az Árpád-kor végétől növekvő számban jelentek meg osztrák vidékről betelepülők. A török idők alatti hadjáratok, valamint a határőrök szabadalmainak a megvonása jelentősen csökkentette a középkori lakosságot. A németek és horvátok érkeztek a török elől menekülő lakosság helyére. A reformáció folyamán a lakosság részben evangélikus, részben református hitre tért. Kiváltságos közösségként az ellenreformáció kevésbé tudta visszahódítani a lakosságot. A közösségi struktúrát az egykori kisnemesi jelleg alakította. Gazdálkodásukat a sajátos szubalpi környezet befolyásolta. Jelentékeny az állattartás és az irtásos szántóművelés. A terület a triannoni békeszerződés után Ausztriához került mint Burgerland tartomány része.

GÖCSEJ: vagy régiesen Göcsejség. Zala megye délnyugati része, a Zala folyó, a Kerka és a Válicka patakok völgye között. A Göcsej tájnév 1769-től ismert. A göcsej kifejezést a dunántúli nyelvjárásokban a vízjárások által tagolt dombvidék jellemzésére használták éa abból vált tájnévvé. A terület erdővel borított, agyagos talajú és szubalpi klímájú. A korai Árpád korban határőrvidék volt, de a magyar-horvát közös királyság létrejötte után jelentőségét vesztette. Jeltékeny nemesi-kisnemesi népessége alakult ki a középkorban. A hódoltság idején Kanizsa eleste után a lakosság megfogyatkozott. A 18. században a jobbágyságot rekatolizálták, de a nemesi, kisnemesi réteg református egyházközségei megmaradtak. A terméktelen, vizenyős, rossz adottságú tájon archaikus jellegű szántógazdálkodást folytattak, mint az égetéses irtás. Néhány növénykultúra pld, a hajdina és a kása reliktum területévé vált. Az állattartásában szubalpi jellegű vonások fedezhetőek fel. A nagytáji és a szomszédnépi környezetéhez hasonlóan, jellemzőek a zárt udvarú beépítésű apró település csoportok, az ún. kerített házak. A társadalmi szerkezet, a jogszokások, a szellemi műveltség archaikus és konzervatív elemekben gazdag.

HEGYALJA: Baranya megye déli területének az élő népi tájneve. A kifejezés a korabeli latin nyelvű írásokban Tractus Submontanius néven található. Az újabb néprajzi sazkirodalom vezette be a Drávaszög elnevezést. A legdélibb községei Kopács, Daróc és Laskó lakói az ún. alfalusiak. A lakossága a középkorig magyar, majd a középkortól jelennek meg a területen délszlávok és a 18. századtól németek. A középkori kontinuus lakosság nyelve számos archaizmust őriz. Kiváló bortermő terület, a magyar református községekben maradt fenn a borászat, mint pld, Kő, Karancs, Csuza, Hercegszőllős, Sepse és Vörösmart. A hatalmas ártereken élénk halászat és mocsári gazdálkodás alakult ki. Gyors polgárosulás indult meg a 19. század végén kialakuló kertkultúrája miatt. Élénk gazdasági és munka kapcsolatokkal kötődött Szlavóniához és Boszniához.

MECSEK HEGYALJA vagy Mecsekalja: A Pécstől nyugatra eső vidék elnevezése. Cserkút, Kővágószöllős, Kővágótöttös, Bakonya, és Boda községek magyar, római katolikus, középkori kontinuus lakossága tartozik ide, akik zárt táji öntudattal rendelkeznek.

HEGYFÖLD: a Mecsekalja, a Szegetvidék és a Drávamente által határolt erdős terület Baranyában. A honfoglalás korában a magyarság szállta meg a területet, ahol szláv csoportok éltek frank uralom alatt. A fejedelmi törzs szállásterülete lett. A területen a huszitizmus, a reformáció radikális irányzata az unitáriusok találtak követőkre. A 17. századtól a lakosságot erőszakkal rekatolizálták. A 18. Századtól települt újra a terület. Az új telepesek között nagyszámban voltak németek. A II. világháború után a németek jelentős részét kitelepítették. A délszláv lakosság a trianoni szerződés után Jugoszláviába optált. A területen történeti bortermelés folyik, amely gyökerei római eredetűek. A szőlészet helyi hagyományait a beköltöző németség is átvette és komoly szerepük volt a villányi borvidék megteremtésében.

HEGYHÁT: A Baranya megye északi részén, a Mecsek hegység előterében a Zselic és a Völgység között fekvő erősen tagolt hegyvidéki jellegű terület. A honfoglalás korába a völgyekben szláv lakosság élt, amely a középkorban elmagyarosodott. A hódoltság alatt erősen elpusztult a lakosság. A 18. században német telepeseket hoztak akik, túlsúlyba kerültek. A felfedezett barna-és fekete kőszén miatt az újabb időkben is migrációs célpont volt.

(VASI)HEGYHÁT: Az Őrség területéhez kapcsolódó, a Zala és a Rába folyók közötti dombvidék Vas és részben Zala megyék területén. Egykor zárt erdőterület volt. Ennek emlékét őrzi, a középkor óta ismert és ma is fennálló Farkaserdő. A területen a letelepülés a honfoglalás kora óta folyamatos. Az egykori gyepü helyzetét az ún. vörös sáncok maradványai őrzik. A lakosság római katolikus és evangélikus magyar. Sok kisnemesi községe volt. A területen jelentékeny mennyiségű gesztenyefa élt. Vasvárt nem számítva a területen nem jött létre nagyobb központi funkciójú település. A terület viszonylag békésen fejlődött, a kialakuló népfelesleg a 18. században más területekre vándorolt.

HETÉS: Zala megye délnyugati, a Göcsejjel szomszédos, a Kerka pataktól nyugatra elterülő vidéke. A terület kultúrája a szomszédos Délnyugat-dunántúli terület környezetével azonos.

KEMENESALJA: A vasi hegyhát folytatódó Kemeneshát keleti oldalán a Rába,a Zala és a Marcal folyók közé fekvő terület. Egykor összefüggő erdőterület volt, amire a helyi Cserhát és Cserehát elnevezés is utal. A terület a honfoglalás óta magyar népességű. A népesség a reformáció idején evangélikus vallású lett. Az ellenreformáció csak kis számú hívet tudott a területen visszahódítani. Mezővárosi központjai Jánosháza és Celldömölk, amely a vasúthálózat kiépülésével országos közlekedési csomóponttá vált.

KEMENESHÁT: A Rába folyó keleti partja melletti dombvonulat földrajzi irodalomban használt elnevezése. A nevét a kő jelentésű szláv kamen szó után kapta. Az egykori jelentős erdőségeit kiirtották.

KÜLSŐ-SOMOGY: Somogy megyének az ország belseje felé eső, Kaposvártól és a Kapos völgyétől északra fekvő, a Balatonig terjedő dombvidék. A köznyelvben és a régi államigazgatási és egyházszerveti nyelvhasználatban egyaránt használt kifejezés. A honfoglalás óta sűrűn megtelepült vidék. A törökkori harcok a középkori település hálózatot tönkretették. A lakosság nagyrészt elpusztult, ezért ritka az ,,őző” nyelvjárású község. A népesség csatlakozott a reformációhoz de a rekatolizáció erősen visszaváltoztatta a felekezeti arányokat. A területen jellemző volt a nagybirtokok magas aránya. Nevezetes községek Karád, Tab, Igal, Marcali és Törökkoppány.

MECSEKALJA: A Mecsek hegység déli és délkeleti, a lakosság által megtelepült oldalai és közvetlen előterének tájneve. A Pécstől nyugatra eső részének neve a Mecsek-hegyalja. A terület mediterrán éghajlati vonásai miatt, már a római korban lakott volt Sopianae város központtal. A terület új népelemekkel feltöltődve a római kortól folyamatosan lakott. A honfoglaláskor frank uralom alatt élő szláv népcsoportok éltek ott. A honfoglaló magyarság fejedelmi szállásterületévé vált. Fontos egyházi és világi intézménynek adott otthont, mint pld, Pécsi püspökség, a pécsváradi apátság és 1367-ben az I. Lajos király alapította pécsi egyetem. A kedvező természeti-történeti adottságok miatt ókori gyökerű, virágzó gyümölcs és szőlőkultúra alakult ki. A városokban nyugat-európai főként neolatin eredetű telepesek is előfordultak. A 14-15. században a fellendülő városi élete mellett a paraszti-polgári fejlődés is kibontakozott. A reformáció idején a lakosság nagy része a kálvinista és az unitárius egyházhoz csatlakozott. Pécs lett a dunántúli unitárius egyházszervezet központja. A hódoltság alatt a lakosság sokat szenvedett a hadműveletek miatt de terület folyamatosan lakott maradt. A kezdeti, katonai eszközöket is igénybevevő rekatolizáció elől sokan elmenekültek. A 18. században magyarok érkeztek tömegesen az északi megyékből. Emellett nagy számban telepítettek be németeket, és a 16. századtól folyamatosan érkeztek bosnyákok, horvátok és szerbek. A II. világháború után a németek nagy részét kitelepítették, és a helyükre felvidéki magyarokat, alföldi agrárproletárokat és bukovinai székelyeket telepítettek.

MEZŐFÖLD: A Duna, a Velencei-tó, a Fejér megyei Sárrét és a Sió által határolt síkság Fejér és Tolna megyék területén. A honfoglalás után magyarok által lakott terület. A 13-16. században kunok települtek le. A hódoltság alatt az eredeti népesség nagy része elpusztult. Már a hódoltság alatt telepedtek le délszláv népcsoportok. A 18. században elsősorban magyar kisebb részt németeket telepítettek le. Az újkori fejlődésében a nagy kiterjedésű uradalmak játszottak meghatározó szerepet. Az uradalmakban nagyszámú, sajátos társadalmi helyzetű és kultúrájú cselédség élt. A nagybirtokok nagy mértékű munkamigrációt tartottak fenn. A hazai summások jelentős részét itt foglalkoztatták. Jelentős mezővárosi Sárbogárd, Enying, Cece és Dunaföldvár. A terület gazdálkodása, társadalmi és területi struktúrája, illetve a népi műveltsége a dunántúli fekvése ellenére alföldi jellegzetességeket mutat. A törzsökös lakosság nyelvjárása is a déli nyelvjárás területhez kapcsolódik.

MURAKÖZ: A Mura és a Dráva folyók, valamint a történeti Magyarország és Ausztria (Stájerország) határa közötti terület, a nyugati területén dombos, egyébként alföldies ártéri terület. A lakosság horvát és kisebb számban magyar. A hódoltság alatt a népesség nagy része elvándorolt. A kulturális és gazdasági központja Csáktornya. A területnek jelentős szőlészete volt. A társadalmi struktúra, a gazdálkodás és a népi műveltsége a szomszédos zalai és vasi parasztságéval rokon. A Muraköz Jugoszláviához került.

NAGYERDŐ: A történeti Sopron megyéhez tartozó tájnév. A Fertővidéktől délre és a Rábaköztől nyugatra a Répcéig terjedő terület. Korábban összefüggő erdő borította. Erre utal a Nagyerdő elnevezés mellett használt Cser név is. A honfoglalás óta megtelepedett magyar vidék. A kora középkorban királyi birtok volt és a lakói különféle szolgáltató, szabadalmasok és erdőóvók voltak. A települései a terület határán levő nagyhatárú irtásfalvak. A terület gyenge táperejű, kavicsos talajú amelyen nehéz körülmények között folyt a szántóművelés. A nyugat részén kisnemesi falvak alakultak ki, mint Nemeskér, Alsó és Felsőszopor, Simaháza és Nemesládony. A népesség a reformáció során evangélikussá lett, majd a 17-18. században ismét római katolikussá vált. Csapod és Röjtökmuzsaly községeiben nevezetes

faragóközpontok működtek. Hövej községében igen magas fokra fejlesztették a fehérhímzést.

ORMÁNSÁG: Baranya megye délnyugati részén egyes meghatározásoktól függően 22-45 község. Élő népi tájnév. Az Árpád korban (1257) nagyobb területet neveztek Ormánnak, amibe Szigetvár és Szentlőrinc is beletartozott. A mai Ormánságot az Árpád korban Ormánköznek vagy Bőköznek nevezték. Az Ormán elnevezés eredte vitatott. Valószínűleg egy ,,erdő” jelentésű török szóból származik. Felmerült még a finnugor eredetű urmán-ormány jelentésű ,,hát, kiemelkedés” jelentésű szó eredeztetés is. Az egyes folyóvizek és falvak nevei, a honfoglaláskor itt talált szláv népcsoportokra utalnak, akik beleolvadtak a magyarságba. A lakosság ,,ő-ző” nyelvjárást beszél, dél-alföldi kapcsolatokra utal. A hódoltság alatt a lakosság a Kiskunság területére húzódott, ahonnan később visszaköltöztek. A paraszt polgárosulással együtt járó anyagi igény az egykézéshez vezetett, ami demográfiai válságot eredményezett. A késő középkorban, országos viszonylatban is kiemelkedő szintű táj, a hódoltság után periférikus tájjá vált és emiatt archaikus maradt a népi kultúrája.

ŐRSÉG: A Zala forrásvidékén, a Vendvidék, a Göcsej és a Hegyhát szomszédságában fekvő történeti táj. A talaja nehezen termő, a klímája szubalpi jellegű, csapadékban gazdag. Az erdeiben jelentékeny a fenyőállomány. Az elnevezését a korai határbiztosító őr elemeiről kapta. Az egykori gyepüvédő lakónak 18 községet magába foglaló területe igazgatási autonómiát élvezett. A terület élén az őrnagy állt. A népesség az Árpád kortól kontinuus magyar. A határőrszervezet felbomlása után is meg tudták őrizni a szabad jogállásukat, amitől a 17. században fosztották meg őket a Battyhyányiak jobbágyi szolgáltatásokra kényszerítve az ott lakókat. A reformáció időszakába a lakosság kálvinista lett. A szubalpi környezet miatt fontos szerepe volt az égetéses irtásgazdálkodásnak. A korán kialakuló intenzíven trágyázott szántók létesítéséhez nagyszámú állatot tartottak. A 19. században fellendülő szarvasmarha tenyésztés gyors polgárosuláshoz vezetett. Az I. világháború utáni kedvezőtlen gazdasági helyzet miatt nagyarányú volt a lakosság elvándorlása. A szeres település mód klasszikus előfordulási helye. A 19. Század végéig jellemző maradt a kerített ház és a füstös ház. Kistáji központja Őriszentpéter.

POTÁK: A Kalocsai Sárköz északkeleti részén kialakult települések lakónak gúnyneve. A poták Kalocsán, Szakmáron, Öregcsertőn, Homokmégyen, és Drágszélen illetve a környékükön kb. húsz szálláscsoporton élnek. Az alapnépesség a 18. század első felében Kalocsán alakult ki, a hódoltságot átvészelt környező falvak lakói és a dunántúli vidékekről bevándoroltakból, amelyekhez még horvát-bunyevác elemek is csatlakoztak. A mai tanyasi lakóhelyükre Kalocsáról települtek ki a 18-19. században. A népi kultúrájuk legjellegzetesebb része a rendkívül tarka hímzés, viselet és falfestés, amelyet mind a szakirodalom, mind a köztudat ,,kalocsai”-nak ismer. Bár a népművészetük jóval a Kalocsáról való kirajzás után fejlődött ki, mégis határozott, egységes képet mutat. A poták ,,ő-ző” dialektusa eltér a környezetüktől. A poták nyelvjárása, endogámiája és római katolikus vallása miatt élesen elkülönülnek a szomszédos Duna menti református falvak lakosságától. A pota szó eredete ismeretlen és írásban először csak a 19. században bukkan fel, mint a kiskunsági római katolikusok gúnyolása.

SÁRKÖZ: Tolna megyében fekvő, Szekszárd és Báta közötti ártéri, mélyfekvésű, korábban mocsaras terület. A honfoglalás óta megtelepült terület. A Buda-Belgrád közötti kereskedelmi útnak és a Dunai hajóútvonalnak köszönhetően a középkorban jól fejlődő terület volt. A mezővárosi polgársága révén a reformáció fontos központjává vált. A középkori eredetű fehérbor termelésről a hódoltság alatt átálltak a balkáni eredetű kadarkára. A hódoltság és az ellenreformáció miatt a lakosság erősen megfogyatkozott. A 18. században nagy létszámban telepítettek németeket a területre, akik között protestánsok is voltak. A 19. Századi árvízmentesítések következtében a korábbi halász-pákász falvak nagyhatárú, szántóművelésre berendezkedő településekké váltak. A paraszt lakosság a gyors gazdagodása és polgárosulása ellenére a megmerevedett birtokstruktúra és az egykézés miatt nem tudott egészséges irányba továbbfejlődni.

(FEJÉR MEGYEI)SÁRRÉT: Veszprém és Fejér megyékben, Várpalota és Székesfehérvár körzetében a Sár folyása mentén elterülő , korábban mocsaras táj neve. A honfoglalás óta magyarok által lakott terület. A mocsarak természetes védelmében vált országos szerepkörű politikai és kulturális központtá Székesfehérvár. A hódoltság alatt a terület erősen elpusztult, de maradtak kontinuus közösségei is, mint Moha, Csór és Nádasladány. A lakosság a 16. században reformátussá és kisebb arányban evangélikussá lett.

SOMOGY: Somogyság vagy Somogyország. A Balaton és a Dráva közötti dombvidék. Kis tájai a Kapos vonalától délre fekvő Belső-Somogy és az északi részén fekvő Külső-Somogy. Kisebb tájai még a Fonyódtól nyugatra eső része, a Balaton korábbi öble, később mocsárvilág az ún. Nagyberek és a Kaposvártól délre eső erdős Zselic. A honfoglaló magyarság sűrűn lakott vidéke volt. A legrégebbi tájneveink egyik a Somogy kifejezés, első említése 1055-ből származik. A Somogyország elnevezés a kisebbik királyság intézményének a dukátusnak az emléke. Az Árpád korban a király az ország 1/3-ad részét testvérére a fiára stb. a hercegre, a duxra bízta, királyi jogkörrel ellátva. A területen talált szlávság már az Árpádkorban beolvadt a magyar lakosságba. A hódoltság alatt mintegy 300 falu néptelenedett el. A terület újratelepítése részben a pusztítást átvészelt községekből és részben az északi magyar vidékekről történt. Nagy számban maradtak meg kuriális nemesi falak is. A Nagyberek környékén szlovénok, a Dráva mentén horvátok és Zselicben németek telepedtek meg, de csak kis számban. Ezért az újkorban a Dunántúl legegységesebben magyarlakta megyéjének számított. A 19. század közepéig erdős, extenzív állattartó táj, amely a fő közlekedési útvonalaktól távol eső elzárt vidék volt. A jobbágyfelszabadítás után fejlett középparaszti réteg alakult ki, de megmaradt a nagybirtok túlsúlya. 1920 előtt a föld 66%-át foglalták el a 100 holdon felüli birtokok. Táji központja Kaposvár.

VENDVIDÉK: A szlovén vagyis a vend nyelvterületnek a mai illetve a történeti Magyarország területére nyúló része, Vas és Zala megyék délnyugati részén a Lendva folyó mentén. A régi magyar szóhasználatban a Tótföld és a Tótság elnevezés volt használatban. A trianoni békeszerződés után Szentgotthárd kivételével az egész terület Jugoszláviához került. Az északkeleti részén jelentős létszámú magyar lakosság él. A központjuk Alsólendva.

VÉRTESALJA: A Vértes-hegység nyugati, déli és keleti peremvidéke. A Vértesaljához tartozik a Móri-völgy, a Zámolyi-medence, a Sárrét és a Velencei-tó környéke is. A honfoglalás óta fontos központi szerepkörű terület. A hódoltság alatt a népesség erősen elpusztult. A területre magyarok és német telepesek költöztek nagy számban. A Móri borvidék a történelmi borvidékeink közé tartozik, amelynek központja a Csókakői uradalom volt. Jelentős központja Székesfehérvár. A középkori hagyományokban gazdag, magyar paraszti kultúrája összekötő kapocsként működött az Alföld és a Kisalföld népi műveltsége között.

VÖLGYSÉG: Tolna megye területén a Kapos, a Sió és a Sárvíz völgye közé zárt löszös dombvidék. A honfoglaláskor megszállt, fejedelmi, törzsi szállásterület. A reformáció során reformátussá és evangélikussá váltak a lakói. A hódoltság és az ellenreformáció miatt a lakosság nagy része elmenekült. Ennek tipikus példája Zomba esete, ahonnét a Nyugat-Magyarországról elűzött evangélikus magyarok, tovább kényszerültek költözni a Békés megyei Orosházára. A területre délszlávok és a 18. században nagy számban németek érkeztek. A németek egy része protestáns volt. A völgységet a betelepült németek miatt nevezték Schwäbische Türkei-nek is. A II. világháború után kitelepített németek házaiba bukovinai székelyeket és kisebb számban moldvai magyarokat költöztettek.

ZSELICSÉG: vagy Zselic. Somogy és Baranya megyék között elterülő erdős dombvidék. Az elnevezése a honfoglalás idejében ott élt szláv lakosságra utal, de összefügg a környék korai vasművességével is. A 18. században a lakossága magyar, német és horvát. A németek nagy részét a II. világháború után kitelepítették. A horvátok a németek közé olvadtak be. A területre extenzív állattartás volt jellemző. Jelentős magyar községei Szilvásszentmárton, Patca, Zselickisfalud és Szenna.