FELFÖLD ÉS A KISALFÖLD:

FELFÖLD: történelmi tájfogalom, tágabban a történelmi Magyarország északi hegyvidéki területeinek, az ún. Felső-Magyarországnak a megjelölésére, szűkebben vett értelemben a magyar nyelvterület északi területeinek a megjelölésére használják. Az Északi-Középhegység és ennek északi tágabb előterére is alkalmazzák. A Felföld kifejezés használatára családnévi vagy jelzői szerepben a 15. század közepétől van adat. Sok esetben a Palócföld szinonimájaként használják. A felföldi magyarság déli területein a honfoglaláskor és az Árpádkorban még kisebb-nagyobb szláv lakosság is volt, akik a középkorra mind nyelvükben, mind népileg asszimilálódtak.

A Felföld népessége a feudalizmus megerősödése idején megszállta a korábban lakatlan, illetve lakatlanná lett, csak határőrelemekkel lakott gyepü és gyepüelvi területeket és benyomult az északról lefutó folyó és patakvölgyekbe. A 16. századtól egyre nagyobb létszámba érkeztek a térségbe Dél-Magyarországról, a hódoltságból menekültek. A Felföld déli sávja a török által veszélyeztetetté vált és elpusztult. A 18. században a törökök visszaszorítása után a magyar és a szlovák népesség nagy számban vett részt az alföldi megyék újranépesítésében. Ez időben keletkeztek a szlovák szigetek a Felvidék területén, illetve sor került az addig lakatlan erdővidékek hasznosítására és betelepítésére is. Ekkor keletkeztek az üveghuták és a hamuzsírfőző telepek a Mátra és a Bükk hegységben és Abaúj és Zemplém megyékben.

A reformáció során a népesség jelentős része protestánssá lett. A magyarok javarészt a kálvini, míg a szlovákok a lutheri irányzathoz tartoztak. A 17. században kibontakozó és a 18. században megerősödő ellenreformáció nagy területeket érintett és a középkori, a hódoltságot átvészelt lakosság migrációjának egyik előidézőjévé vált.

A társadalom fejlődés szempontjából a Felvidék területét, a második jobbágyság rendszerének a megmerevedése, a nagy robotoltató majorsági uradalmak jelenléte és terjeszkedése határozta meg. Jellemző volt még a népes de egyre szegényedő köznemesség, amely egyre inkább fokozni kényszerült a telkein élő jobbágy-paraszti rétegek igénybevételét. Szintén népes kisnemesi csoportokkal is kell számolni, akiknek jelentős szerepe volt a függetlenségi harcokban és a protestantizmus fennmaradásában. A Felvidék archaikus jellegű mezőgazdasági gyakorlatában a 19. század közepéig alig történt változás. Megmaradt a sarlós aratás és a kézi cséplés. Nem fejlődött ki szélesebb körben a szőlészeti specializálódás és a gyümölcstermesztés. A 19. századra kialakuló népesség többletet részben az elvándorlás, részben a nagylétszámoz megmozgató munkamigráció egyenlítette ki. A 19. Század második felében nagy tömeg vándorolt ki az USA-ba. A vasúthálózat kiépülésével, a kapitalista gyáripar kialakulásával és a városiasodással egyre intenzívebbé vált a népesség belső migrációja a városokba áramlással, illetve a időszakos városi munkavállalással. A 19. században jelenik meg a Felföldön a kaszás aratás és a népi építészetben a korábbi füsttelenítés nélküli, majd kürtős, belső tüzelőnyílásos szobai kemencéket, felváltották az alföldi eredetű kívülfűtős boglyakemencék. A népi műveltség paraszti polgárosulása átalakította a népi kultúrát a Felföldön is, de még a 20. században is archaikusabb maradt az Alföldhöz vagy a Dunántúlhoz képest.

A Felföld nyelvjárásilag nem egységes. Jellemző az északi palócos nyelvjárás de a Felföld keleti részein Abaúj-Zemplénben az irodalmi nyelv alapjául szolgáló nyelvjárást beszélik. Még az iparvidékeken is sokáig megmaradt a népviselet, mint például Kazáron, Rimócon vagy Hollókőn. A Felföld földrajzi helyzete, fejlődése miatt jelentős szerepe volt a magyar-szlovák és a magyar-ukrán (ruszin) érintkezések történetében.

-ALTÁJ: a Csallóköz keleti, a történeti Komárom megyéhez tartozó részének népi neve.

-ARANYKERT: A Csallóköz régi, már nem használt névváltozata. Valószínűsíthetően az aranymosással áll kapcsolatban az elnevezés.

-BARKÓK: Borsod, Nógrád, Gömör és Heves megyeékben élő néprajzi csoport. A Sajótól délnyugatra a Zagyva forrásvidékéig a Rima, a Hangony és a Hódos patakok mentén és ezek közvetlen környékén fekvő mintegy ötven falu népe. A barkó népnév eredete nem tisztázott. A 19. Század elején jelenik meg írásos formában. Gúnynévként is szerepel, de megkülönböztető név is a gömör-borsodi , eredetileg református kisnemes és a katolikus eredetileg jobbágyparaszt magyarok között. Ily módon a kulturális különbségek kifejezője is.

A barkók lakta vidék a honfoglalás óta folyamatosan magyar népességű. A falvak többsége irtáseredetű és a legértékesebb gazdasági ágazatot az erdei legelőket hasznosító állattartás jelentette. A vidék központja Ózd. Jelentős helységei: Domaháza, Hangony, Csernely, Szentsimon, Csokvaokmány.

-BÁRSONYOS: Komárom megye déli része, a Kisalföld peremvidéke. Történeti borvidék. A honfoglaláskora óta megtelepült terület. A hódoltság alatt erősen elpusztult. A 18. században kezdenek szlovákok is megtelepedni. Jelentős helységei: Kisbér, Nagyigmánd, Kocs, Ács

-BODROGKÖZ: a Bodrog és a Tisza folyók közötti síkság, amelyet északon a Latorca folyó különít el a szomszédos alföldi jellegű területtől. A honfoglalás kora óta megtelepült, magyar népességgel. A lakosság nagyobb része később református hitre tért. A 16-18. században magánföldesúri kezdeményezésre görög katolikus ruszin lakosságú szórványok keletkeztek. Természetföldrajzi adottságai és elzártsága miatt a 20. századig erősen archaikus maradt a népi kultúrája. Árvízmentesítése csak a 19. század végére oldódott meg. Az ún. sárospataki Alsóhatárban a 19. Század második felében közép-tiszai és dél-alföldi telepesek nagykiterjedésű tanyacsoportot hoztak létre. A Felső-Bodrogköz a trianoni szerződés alapján Csehszlovákiához került. Jelentős központjai: Királyhelmec, Sátoraljaújhely, Sárospatak.

-BODROGZUG: A Bodrogköz délnyugati vége, amely vízrajzilag elkülönül. A településcsoportja a történeti megyerendszerben Szabolcshoz tartozott, míg a Bodrogköz nagyrésze Zemplén megyéhez. A honfoglaláskora óta lakott vidék. A környezeti adottságai miatt (mocsaras ártér) a népesség viszonylagos védelmet élvezett.

-BOLHÁD: a Salgótarján mellett emelkedő Medve hegycsoport és a Rima folyó közötti dombvidék népi tájneve Gömör és Nógrád megyék területén. Trianon után nagy része a Csehszlovákiához került.

-BÜKKALJA: a borsodi Bükk-hegység előterének a dombvidéke. Átmeneti jellegű terület a hegyvidék és az Alföld között. Jelentékeny paraszti szőlőművelése volt, amelyek ún. hegyközségi szerveződésben működtek. Jelentős helységei:Cserépfalu, Emőd, Sály.

-CSALLÓKÖZ: a Duna legnagyobb szigete. Az elevezését a Csalló folyóról kapta. Lakossága római katolikus vallású magyar, de kisebb számban laknak reformátusok és evangélikusok is. A nyugati részén, Pozsony közelében középkori telepítésű német lakosság is élt. 1920 után Csehszlovákiához került és morvákat telepítettek be, míg a magyar lakosság egy részét a II. világháború után áttelepítették. A Csallóköz területét a településhálózat viszonylagos háborítatlansága és speciális jogállású községek (kisnemesi falvak) jellemezték. A Csallóköznek a középkortól folyamatosan, kiegyenlítetten fejlődött a paraszti mezőgazdasága, amit a kertkultúra és a szántóföldi művelés egyensúlyának és az országos átllagnál kedvezőbb piacoknak köszönhet. Központjai: Somorja, Dunaszerdahely, Guta, Pozsony, Komárom.

-CSEREHÁT: a Hernád és a Bodva folyók közötti dombvidék. Az elnevezését a felszínét borító korábban zárt erdőtakaróról kapta, amelyet a 19. századra szinte teljesen kiirtottak. A történeti megyerendszerben Torna, Abaúj és Borsod megyékhez tartozott. A honfoglalás kora óta folyamatosan lakott terület. A török hódoltság alatt megfogyatkozott a magyar lakosság, a helyükre a 18. században szlovák és ruszin telepesek érkeztek. Központjai: Edelény, Szikszó, Encs.

-CSERHÁT: A Börzsöny, a Naszály és a Mátra hegység, illetve az Ipoly és a Zagyva völgye közötti vidék tájneve. Nagyobb része Nógrád megyéhez tartozik. Az északi szegélye volt a honfoglalás után a magyar nyelvterület határa. A török hódoltság ideje alatt alakosság nagy része elpusztult vagy elmenekült. A 17-18. században a túlélő lakosság mellé más megyékből érkező magyarok és szlovákok telepedtek le. A középkori lakosság nagy része reformátussá lett. A 17-18. századi telepítések egyik oka az ellenreformáció volt, de ennek ellenére fennmaradtak a protestáns gyülekezetek. A középkor óta jelentős Romhány község tűzálló agyagot adó bányái. Központjai: Balassagyarmat, Vác, Hatvam, Pásztó, Salgótarján.

-CSILIZKÖZ: A Csallóköz történeti Győr megyéhez tartozó részének a neve. A nevét a Dunába ömlő Csiliz folyóról kapta, ami elválasztotta a Csallóköztől. 1918-ban Csehszlovákiához csatolták.

-FELVIDÉK: A Felföld újabb keletű politikai megnevezése. A 19. század előtti szóhasználatban csak a szlovákok (tótok) által lakott vidéket jelölte. A 19-20. században Felső-magyarország szinonimája volt. 1918 után a Felföld Szlovákiához tartozó magyar és szlovák lakta területeinek jelölésére használták, a Kisalföld szlovák lakta területeit is beleértve.

-FENYÉR: a Duna és Lajta folyók közötti sík vidék történeti tájneve. A korai magyar határvidék magyar szállásterülete volt. A magyarság az Árpád-kori német-osztrák hadak betörései miatt szinte teljesen kipusztult és helyükre német telepesek (Heidebauerek) érkeztek. A terület nagy része az I. világháború után Ausztriához került.

-FERTŐ VIDÉK: a Fertő-tó tágabb környezete. A történeti megyerendszerben Sopron és Moson megyéhez tartozott. Neve finnugor eredetű, jelentése sekély vizű tó. A honfoglalás kora óta betelepült. A gyepürendszerhez tartozott. A hódoltság alatt horvátok telepedtek le a területen. A Fertő-tó nyugati és a déli partjain, a szomszédos dombokon történeti borvidék alakult ki. A bortermelésben szerepet játszott a osztrák és a német piacok közelsége. Népi műveltségének fejlődése szempontjából fontos város volt a szabad királyi városi ranggal rendelkező Sopron.

-GALYASÁG: a történeti Torna és Gömör megye Borsoddal határos részének a Bódvától nyugatra eső része Aggtelek és Rudabánya között. Eredetileg zárt erdővidék volt. Az 1880-as évekbeli filoxériavészig jelentős paraszti szőlőművelése volt. A 19. században sokan kivándoroltak az USA-ba.

-GYŐRI PUSZTÁK: Győr és Komárom megye Duna melléki, a Rábától keletre eső területe. A honfoglalás kora óta magyar lakosságú. A középkori sűrű aprófalvas településhálózata a hódoltság alatt elpusztult. Az újranépesítés során a Kisalföld szaki részéből magyarok és szlovákok érkeztek. Jelentős területein nem telepítették újra a falvakat, hanem nagy uradalmi majorságokat hoztak létre. Jellemző példája a méntelepéről híres Bábolna.

-HANSÁG: a Fertő vidék, a Rábaköz, a Tóköz és a Mosoni-síkság közötti mélyfekvésű, vizenyős, mocsaras terület. A történeti Sopron, Győr és Moson megyékhez tartozott. Északnyugati részét a trianoni szerződés Ausztriához csatolta. A Hanság elnevezés az oklevelekben már a 11. századba előfordul. Valószínűleg a finnugor eredetű ,,mocsár, láp, ingovány” jelentésű hany szavunkból alakult ki. A területen sohasem telepedett meg jelentősebb népesség.

-HARANGOD: a Hernád, a Sajó és a Takta folyók közötti terület. A honfoglalás óta lakott terület. A török hódoltság ideje alatt a lakosság nagy része elpusztult. A belső területén uradalmi puszták helyezkedtek el, amelyek korlátozták a környező parasztság birtok szerzését, ezért több községben is szálláskertes települések maradtak fenn, pld Kesznyét, Megyaszó.

-HEGYALATT: a történeti Pozsony megyében a Kiskárpátok délkeleti oldalának a neve. Lakossága szlovák. Korábban jelentősebb német és magyar lakossága is volt. Fontosabb települései: Pozsonyszentgyörgy, Bazin, Modor és Nagyszombat.

-(TOKAJ) HEGYALJA: a történeti Abaúj és Zemplén megyék területén kialakult termelési táj. A 16. században a szerémségi borvidék pusztulása után fellendülő borkivitele révén erős fejlődésnek indult. Előnyös helyzete révén kiemelkedő kulturális központtá vált. A népi műveltségre nagy hatást gyakorló, de egész irodalmi nyelvünket alapvetően formáló észak-kelet magyarországi protestáns kultúra központja Sárospatakon alakult ki. A középkorban vallon eredetű telepesek érkeztek. A 17-18. században ruszinok (Sárospatak-Hustác) és németek (Hercegkút-Károlyfalva) telepedtek le. A lakosság összetétele azonban alapvetően magyar maradt. A 17. századtól a szőlőtermesztés és a borkészítés eltérő műveletei miatt a Tolcsvától északra eső területeket Felső-Tokaj hegyaljának és a délre fekvőt Alsó-tokaj hegyaljának nevezik. A 18. Században a terület pontos határait a borminőség védelme miatt törvényben rögzítették., amelynek bizonyos területei 1918 után Csehszlovákiához kerültek.

-HEGYENTÚL: a történeti Pozsony és Nyitra megyék Kárpátokon túli, a Morva folyóig terjedő területe. A szlovákok Záhorie-nak nevezik. A kora középkori magyar lakossága részben székely eredetű volt, de már a középkor folyamán beolvadt a morva és szlovák lakosságba.

-(BORSODI)HEGYHÁT: Borsod megye nyugati felének, a Hangony és a Bán patakok és a Sajó által határolt zárt, dombos, erdős táj. Lakossága nagyobbrészt magyar. A kisnemesi eredetű községei reformátusok, a jobbágyi eredetűek római katolikus vallásúak. A környezetük barkóként jelöli őket.

-HEGYKÖZ: A Bozsva patak vízgyűjtő területe Sátoraljaújhelytől északra Abaúj megyében. Települései jellegzetes irtásfalvak. Református lakosságán kívül, szlovákok és ruszinok is letelepedtek.

-HUNTYIAK: a történeti Hont megye magyar lakosságának népi elnevezése. A huntyiak Ipolyság környékén, illetve az Ipolyság és Léva közötti területen élnek. Egyes források palócoknak, míg más források épp a palócoktól elhatároló táji, népi kultúrájukat emeli ki. Népi kultúrájukban hasonlóak az ún. Garam mente magyar lakosságához.

-KISALFÖLD: nagytáj Pozsony, Győr és Komárom városok térségében. A Kisalföld a Nagyalföld és az Alföld fogalmakkal összevetésre utal, vagyis a 18. században keletkezett, miután az Alföld szavunk az ország délre eső területeit jelölő jelentés tartalma elhalványult. A Kisalföldnek két nagy táji típusa van, a belső ún. Vízköz és a külső, amelyhez a Sokoró, a Győri puszták és a Bársonyos területek tartoznak. A honfoglalás korában az megtelepült magyarság egyik legfontosabb területévé vált. A megszilárduló feudális állam idején is fontos szerepe volt, erre utalnak a korai egyházi központok pld, Győr, Nyitra, Pannonhalma. A Kisalföld nyugati részét a magyarság csak gyéren lakta, meghagyta gyepünek, ahol frank és szláv lakosság élt tovább. A 13. századtól folyamatosan német lakossággal népesült be a terület. A Duna-menti közlekedésnek köszönhetően komoly tranzitkereskedelem alakult ki, amelynek folyományaképp szabad királyi városok (Pozsony, Győr, Komárom, Sopron) monokultúrás mezőgazdasági termeléssel rendelkező városok (Óvár, Érsekújvár, Szenc, Somorja) és klasszikus mezővárosok (Galánta, Dunaszerdahely, Moson, Kapuvár, Csorna) alakultak ki. A középkori település hálózatára jellemző volt a sűrű aprófalvas településrendszer. A Rába-Vág vonalától keletre a török hódoltság a községek nagy részét elpusztította. A Kisalföldre jellemző volt a második jobbágyság szigorú, kötött, merev rendszere, amely a 20. századig erősen korlátozta a paraszti árutermelést. Bár a térség többször is hadműveleti terület volt jelentős maradt a népsűrűség, mert az Alföldről és a Dunántúlról ide menekültek az emberek. Ebből kifolyólag a terület nyelvjárása rendkívül összetett. A reformáció során a népesség hamar protestánssá lett. Sopron és Győr megyékben alakult ki a magyar evangélikusok legfontosabb területe. A 17. századi ellenreformáció a terület nagy részén visszahódította a hívőket. A Kisalföld társadalom szerkezete patriarchális, kultúrájában archaikus maradt. Az árvízmentesítések révén nyert földek mellett az állattartás is jelentős maradt, ezért a gazdasági fellendülés mellett nem került sor a hagyományos keretek és az életforma gyors átalakulására. A tárgyi világ és a viselet is tradicionális maradt. Például a kapuváriak 1950 körülig megtartották a viseletüket.

-MÁTYUSFÖLD: Mátyus földje a szlovákok Matušovanak nevezik. A történeti Komárom és Pozsony megyék területén a Csallóköztől északra és a Kiskárpátoktól keletre a Vág folyóig terjedő síkvidéki terület népi elnevezése, amely a Vízközt is magába foglalja. A déli területeken a lakosság magyar, északon szlovák. A magyarság honfoglaláskori megtelepedésű, de a nyelvhatár egyre délebbre húzódott. A II. világháborús kitelepítések is érintették a mátyusföldi magyarságot. A területen majorsági gazdálkodást folytató nagy kiterjedésű uradalmak alakultak ki. Az aprófalvas település hálózatában jelentős mezővárosok is kialakultak pld, Szenc, Szered, Vágsellye.

-MEDVESALJA: A történeti Gömör és Nógrád megyék területén fekvő település csoport a Medves-hegység mellett, Salgótarján és Fülek keleti szomszédságában., a Zagyva forrásvidékén. A lakosság római katolikus magyar. A közeli szénbányák megnyitása után a lakosság kétlaki, ingázó életmódot folytatott. Nevezetes községe Ajnácskő.

-PALÓCFÖLD: a néprajzi irodalom nyomán kialakult fiktív tájfogalom. Hont, Nógrád, Heves, Borsod és Gömör történeti megyék földjén hipotetikusan palócnak, palócjellegűnek tekintett népesség lakhelye. A lakosságának egységes palóc elnevezése tudományosan nem hiteles. Tudománytörténetileg jól nyomon követhető, miként bővítették történetileg tájékozatlan kutatók a 19. század elejétől kezdve a palócföld fogalmát. A nyelvi és a népi műveltség vizsgálata is arra mutat, hogy a palócnak tartott jelenség szélesebb körben elterjedt, mint az kizárólagosan a palócoknak lenne tulajdonítható. Maga a palócság jóval szűkebb területen él, mint azt az egyes szerzők vélik. Ezért a palócföld helyett, helyesebb és következetesebb a Felföld megjelölést használni, mivel a magyar népi műveltség történeti, társadalomfejlődési szempontból jelentős valamennyi jelensége és eleme a magyar nyelvterület északi, felföldi sávjában egyes feltételezett ,,palóc” jellegzetességtől függetlenül összefüggő elterjedést mutat, és ez egybe esik a Felföld nagytáji kereteivel.

-PALÓCOK: a 19. és a 20. században a Mátrától és a Bükk hegységtől északra fekvő medence jellegű területek és az Ipoly völgye magyar parasztságának a népi elnevezése. Az elnevezés a parasztság körében gúnyos, pejoratív jellegű. Az elnevezés első írásos említése a 17. század óta ismert. A palóc elnevezés az orosz és lengyel polovec ,,kun” jelentésű szó átvétele, amely elnevezés valószínűleg a kunok 13. századi nagy, tömeges beköltözése előtt, kis csoportokban, a magyarság között megtelepült kun elemek megjelölésére szolgált. Erre utalhat a Bélapátfalvi kolostor 1232-ből való említése is. Ezért a 19. század előtti eredeti településük Bélapátfalva és környéke lehetett. Ugyanígy eredeti településhelyeik lehettek a Mátrában is. A kora Árpád-kori palóc-kun települések szórványosak és elszigeteltek lehettek, ezért más csoportoktól eltérően nem kaptak közjogi kedvezményeket, kiváltságokat, és ezért nem történt meg telepítsük történetének krónikákban, oklevelekben való rögzítése sem. Ebből kifolyólag nyelvi és népi beolvadásuk a környék lakosságába már a 13. század első felében befejeződhetett. Ezért az egykori népnév egy-két kisebb településcsoport lakóinak a megkülönböztető nevévé válhatott. A kései középkorra írásos nyoma csak szórványosan bukkant fel a 17. századi tömegesebbé váló forrásanyagban. A 19-20. században kezdték el az élő néphagyomány alapján a palócnak tartott szűkebb csoport kultúrájával, nyelvjárásával rokonságot mutató táji környezet egyre tágabb határok között való alkalmazását, kiterjesztve a palóc elnevezést és kialakítva a Palócföld fogalmát.

-RÁBAKÖZ: a Rába folyó és a Hanság és a Nagyerdő közé eső, a történeti Sopron megyéhez tartozó, mélyfekvésű, vízjárta terület történeti és népi tájneve. A honfoglalás óta lakott magyar terület. A hódoltság alatt kevéssé bolygatott vidék. A 16. századtól az erősödő majorsági gazdálkodást folytató uradalmak voltak a jellemzőek. A természetviszonyok miatt a szántóművelés mellett, mindvégig fennmaradt az állattenyésztés. Nevezetes központi települések Kapuvár és Csorna.

-SOKORÓ: a Kisalföld délkeleti része Győr megye területén, Ménfőcsanak és Bakonypéterd között elterülő löszös, homokos talajú dombvidék. A települések a Sokoróalján helyezkednek el. A középkorban még jelentős erdőtakaró borította.

-SOKORÓALJA: a Sokoró tágabb környezetének a megjelölésére szolgáló tájnév. Pannonhalma környéke is hozzátartozik. A honfoglalás kora óta magyar lakosságú terület. A hódoltság alatt nagy része elpusztult. A reformáció idején református és evangélikus gyülekezetek is keletkeztek, de az ellenreformáció során javarészt fel is számolódtak. Az újjátelepítés javarészt magyarokkal és kisebb arányban németekkel történt. A kora Árpádkori szőlőművelése jelentékeny volt, de a későbbiekben egyéb kertkultúrák váltották fel pld, málna. A jobbágyparaszti községek mellett jelentős lélekszámú zsellér eredetű, szőlőműves, hegyközségi szórványtelepülés jött létre, amelyek gyakran zárt településsé fejlődtek.

-SZEPESSÉG: vagy Szepes. A különböző autonóm egységekből kialakult történeti Szepes megye területe. Az itt élő németek Zips és a szlovákok Spiš elnevezéssel illetik. A terület korai magyar lakossága az Árpád-kori államterület gyepüvonalán kívüli, gyepüelvi határőr elemeiből állt. Akik privilegizált jogállása (szabadalmas jogállás, nemesi rang) az ún. Tízlándzsás kerületben nyelvi beolvadásuk után 1802-ig fennmaradt. A Szepességbe az 1200-as években nagy létszámban költöztek be sziléziai eredetű németek, akiket szepesi szászoknak neveztek a magyarok. Az önelnevezésük a zipser. A betelepülők között voltak latin elemek is. A szepesi szászok településeinek jelentős része (13 város) a 15-18. század között, zálogbirtokként Lengyelországhoz tartozott. A középkori magyarság a 16-18. századra teljesen beolvadt és a 19. században kizárólagosan a városokban kezdett csak el újból növekedni. Nagy számban éltek a Szepesség északi felén lengyelek (górálok) is. A szlovákság létszámaránya a középkor óta folyamatosan növekedett. A németek nagy részét a II. világháború után kitelepítették. A reformáció során az evangélikus egyház egyik bázisterületévé vált, de az ellenreformáció sok hívet visszaszerzett. A terület északnyugati sávja 1918 után Lengyelországhoz, a többi része pedig Csehszlovákiához került. A Szepesség központja Lőcse.

-SZIGETKÖZ: vagy más néven Kis-Csallóköz. A Duna fő ága és a Mosonyi-Duna által határolt táj. A történeti megyerendszerben a felső része az ún. Föltáj Moson megyéhez, míg az Altáj Győr megyéhez tartozott. A terület a honfoglalás kora óta megtelepült. Az ártéri extenzív állattartás sokáig fennmaradt. A paraszti földművelésben a szántóföldi kertészet jutott nagy szerephez.

-TÓKÖZ: a Rábaköz területéhez északkelet felöl csatlakozó és a Hansággal szomszédos mélyfekvésű terület. A honfoglalás kora óta lakott terület. A hódoltság idején nagy arányú volt a népesség pusztulás. A 18. században nagyrészt magyar, kisebb részt német telepesekkel egészült ki a lakossága. Több evangélikus község fennmaradt pld, Tárnokrét és Rábcakapi.

-VÍZKÖZ: A történeti Győr megyében a Tóköz, a Szigetköz és a Csilizköz összefoglaló tájneve.

-ZOBORVIDÉK: Nyitra város mellett a Zobor és a Gimes hegyek aljában fekvő magyar településcsoport tájneve. Egyéb elnevezése Zoboralja. A honfoglaláskora óta lakott magyar terület, amely a 18. század óta elszigetelődött, ezért sajátos archaikus népi kultúra maradt fenn. A települései: Alsódobok, Béd, Csitár, Egerszeg, Gerencsér, Geszte, Gimes, Kolon, Menyhe, Pográny, Vicsápapáti, Zsére és sok tekintetben más kulturális sajátosságokat mutató Barslédec. A 19. században a szlovák gazdasági cselédek beköltözésével némely település etnikai viszonyai megváltoztak. Kodály Zoltán a Zoborvidéken kezdte meg a népzenei gyűjtéseit.